Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
  Közös barátunknak, Ed Kramernak, aki nélkül az egész vállalkozás meghiúsult volna. Tőle
jött a szikra, ami felgyújtotta mindkettőnk képzeletét.
  Jan Herbertnek lankadatlan buzgalmáért és ösztönző támogatásáért.
  Penny Merrittnek azért, mert segített eligazodni apja, Frank Herbert irodalmi
hagyatékában.
  Rebecca Moesta Andersonnak fáradhatatlan támogatásáért és lelkesedéséért, s akinek
képzelőereje, ötletei és éles szemű bírálatai valóban a mű javát szolgálták.
  Robert Gottliebnek és Matt Bialernak (William Morris Agency), valamint Mary Alice
Kiérnek és Anna Cottle-nak (Cine/Lit Representation), akik – felismerve a mű jelentőségét –
megingathatatlan hittel és odaadással kitartottak mellettünk.
  Irwyn Applebaumnak és Nita Taublibnak (Bantam Books) segítőkészségükért és készséges
támogatásukért.
  Pat LoBruttónak, aki odaadó lelkesedésével kezdettől megóvott minket az
eltévelyedésektől. Az ő közreműködésének köszönhető, hogy A DŰNE – A Har-konnen-ház
még erőteljesebb és fordulatosabb lett.
  Köszönet szerkesztőinknek, Anne Lesley Groellnak és Mike Shohlnak, akik az utolsó előtti
órában is remek tanácsokkal és javaslatokkal szolgáltak.
  Angliai szerkesztőnknek, Carolyn Caugheynak kivételes találékonyságáért s segítő
szándékú észrevételeiért.
  Némi késéssel köszönet Anne Gregorynak A DŰNE – Az Atreides-ház külföldi kiadásának
gondozásáért.
  Catherine Sidornak (WordFire, Inc.), aki ezúttal is képes volt lépést tartani őrült
munkatempónkkal, s fáradhatatlanul gépelte a sok száz oldalnyi szöveget a több tucat
mikrokazettáról. Az ő közreműködésének köszönhető, hogy sikerült ép ésszel megúsznunk a
megpróbáltatásokat, sőt azt is elhitette a külvilággal, hogy szervezett csapat vagyunk.
  Köszönet Diane ?. Jonesnak és Diane Davis Herdtnek, akik kísérleti nyulakként – azaz
olvasókként – őszinte véleményükkel és konstruktív javaslataikkal még izgalmasabbá s
hatásosabbá tették e könyvet.
  A Herbert Limited Partnershipnek, személy szerint Ron Merrittnek, David Merrittnek,
Byron Merrittnek, Julie Herbertnek, Robert Merrittnek, Kimberly Herbertnek, Margaux
Herbertnek és Theresa Shackelfordnak, akik mindnyájan lelkes támogatóink voltak, s akik
azzal bíztak meg minket, hogy továbbálmodjuk Frank Herbert csodálatos látomását.
  Beverly Herbertnek azért, hogy majd négy évtizeden át önfeláldozó s odaadó társa volt
férjének, Frank Herbertnek.
  És legfőképpen köszönet Frank Herbertnek, akinek lángelméje megalkotta e csodákkal teli
univerzumot, melyet bekalandozni megunhatatlan gyönyörűség.

SZÓMAGYARÁZAT
  Az Atreides-ház első kiadása néhány kifejezést másképp használt, mint jelen kötetünk.
  A „csillagbárka” helyett a „Ligahajó”; a Tleilax bolygó lakóira a „tleilaxi” és a
„tleilaxiak” helyett a „Tleilax” illetve a „Tleilaxok”; az „Arcráncoltató” (angolul Face
Dancer) helyett a „mimikrista”; a „nem-hajó” helyett a „zérushajó”; a „nemmező” helyett a
„zérusmező”, illetve a „zéró-mező”; a „térhajlítás” (angolul: space folding) helyett a
„téráthidalás” kifejezést használta.
 

A felfedezés – amiképpen az élet maga is – veszélyekkel jár. Aki nem mer kockáztatni, sosem
tanul, fejlődik, él igazán.
   ARRAKISI BÖLCSESSÉG PARDOT KYNES PLANETOLÓGUS FIÁHOZ, LIETHEZ ÍROTT SORAI
 
  Pardot Kynes, fittyet hányva a dél felől dübörgő homokviharnak, belemerült a
meteorológiai mérőműszerek leolvasásába, ahelyett, hogy menedéket keresett volna. Fia, Liet
– noha mindössze tizenkét esztendős volt, de a sivatag embert próbáló körülményei között
nevelkedett – kutató tekintetét körülhordozta az elhagyatott botanikai kísérleti állomáson
talált időjárás-kutató cirkálóban. Nem nagyon hitte, hogy a gépezet egyáltalán működik még.
  Liet elnézett a homoktenger felett a közelgő förgeteg felé. – A sivatagi széldémon.
Hulasikall Wala. – Ösztönösen megigazította cirkoruhája illesztéseit.
  – Coriolis-vihar – helyesbített Kynes, tudományos szakkifejezéssel illetve a fia által
fremenül említett jelenséget. – A nyílt síkságok fölötti légáramlást felerősíti a bolygó forgó
mozgása. A szélrohamok sebessége az óránkénti hétszáz kilométert is elérheti.
  Az ifjú, miközben apja magyarázott, serényen megvizsgálta az ovális cirkáló tömítéseit,
ellenőrizte a szellőzőnyílásokat, a súlyos csapóajtót, a mentőfelszerelést. Ügyet sem vetett a
jelgenerátorra és a vészjelzésekre; tudta, a homokvihar okozta légköri zavarok úgyis
szétzilálnák segélykérő hívásait.
  Egy elkényelmesedett társadalomban Lietet közönséges fiúcskának tekintették volna, ám a
mostoha sorsú íremének közt oly megfontolt felnőtté érett zsenge gyermekkorára, hogy az
ritkaságszámba ment nála kétszer idősebbeknél is. Válságos helyzetekben jobban feltalálta
magát, mint az apja.
  Az idősebb Kynes megvakarta őszes-vörösesszőke szakállát. – Egy efféle vad szélvihar
kiterjedése meglehet négy fok is széltében. – Bekapcsolta az analitikai berendezések
homályos képernyőit. – Fellódítja a homokszemcséket kétezer méter magasra, és ott tartja az
atmoszférában, úgyhogy a por órákkal az után is szállingózik az égből, hogy a vihar elvonult.
  Liet még utoljára szorított egyet az ajtópánton, s elégedetten nyugtázta, hogy bírja majd a
megterhelést. – A íremének el-sayalnak, „homokesőnek” hívják ? mondta.
  – Azért majd, ha planetológus leszel, igyekezz sűrűbben élni a szaknyelvi kifejezésekkel –
rótta meg Pardot Kynes professzoros hanghordozással a fiát. – Alkalomadtán küldözgetek
megjelentéseket a Császárnak, igaz, ritkábban, mint illenék. Bár kétlem, hogy elolvasná
azokat. – Megkopogtatta az egyik kijelzőt. -Lám, ha jól sejtem, mindjárt elér minket a légköri
front.
  Liet felemelte egy kémlelőnyílás fedelét, hogy szemügyre vegye a fölébük tornyosuló
barnásfehér, örvénylő homokfalat. – Egy planetológus ne csak tudományos nyelvezetet
használjon, hanem a szemét is. Pillants ki az ablakon, apám!
  Kynes elnevette magát. – Ideje indulnunk, fiam. – Felélesztette a hosszú ideje szunnyadó
műszerfalat, s sikerült beindítania a kettős gondolás szuszpenzormotorokat. A cirkáló,
legyűrve a gravitációt, elrugaszkodott a talajtól.
  A vihar már a sarkukban volt, ezért Liet becsapta a fedőlemezt, s magában fohászkodott,
hogy az ócska meteorológiai kutatómasina kitartson. Bizonyos fokig bízott apja
megérzéseiben, de a gyakorlatiasságában nemigen.
  A tojásdad cirkáló egyenletesen emelkedett szuszpenzorain, bár erősen zötykölődött a
rájuk rontó léglökések miatt. – Nohát – jelentette ki elégedetten Kynes. – Kezdődhet a tánc…
  A vihar óriás pöröly gyanánt csapott le rájuk, s fellódította őket az örvénylő förgetegbe.
  Néhány nappal azelőtt Pardot Kynes és a fia a mély sivatagban barangoltak, amikor
ráakadtak egy több ezer éve kiürült botanikai kísérleti állomásra. A fremenek rég kirámolták e
kutatási célra telepített előretolt állásokat, széthordva az értékes tárgyakat, ám ez a
sziklafészkében megbúvó, isten háta mögötti állomás valahogy észrevétlen maradt egészen
addig, amíg Kynes szeme fel nem fedezte az ismerős jelzéseket.
  Liettel együtt felfeszítették a porral vastagon belepett bejárati ajtót, s mint a hullarablók
egy kriptába, bekandikáltak. Meg kellett azonban várniuk – a tűző napon ácsorogva –,   hogy
a benti dögletes, áporodott levegő kicserélődjék. Pardot Kynes fel-alá járkált a laza
homokban, s lélegzetét visszatartva be-bekukucskált a sötétbe – alig várta, hogy
nekiláthassanak végre a vizsgálódásnak.
  Ezek a botanikai kísérleti állomások még a régi Birodalom aranykorában épültek.
Akkoriban – Kynes tudta jól – jelentéktelen sivatagbolygó volt csupán ez a világ, mely
semmilyen figyelemre méltó erőforrással nem rendelkezett, semmi olyasmivel, amiért
érdemes lett volna gyarmatosítani. Amikor a Zen-szuni Vándorok több generáción átívelő
rabszolgaság után megérkeztek ide, azt remélték, e helyen szabadon élhetnek.
  Hanem ez még azelőtt történt, hogy a fűszermelanzsot, ezt az univerzumban sehol másutt
nem található, értékes anyagot felfedezték volna. Mert azután minden megváltozott.
  Kynes ezt a világot immár nem a birodalmi feljegyzésekben használatos nevén nevezte,
hogy Arrakis, hanem fremenül, hogy Dűne. Bár lelki hovatartozását illetően egészen
fremenné vált, azért megmaradt a Padisah Császárok szolgájának. IX. Elrood azzal a
feladattal bízta meg, hogy fejtse meg a fűszer rejtélyét: honnan ered, hogyan jött létre, hol
lelhető fel. Kynes tizenhárom éve élt már a sivataglakók között; íremen asszonyt vett nőül, s a
félig fremen fiúgyermekét arra nevelte, hogy majdan a nyomdokaiba lépjen, hogy ő legyen a
Dűne következő planetológusa.
  Kynest soha ki nem hunyó lelkesedés fűtötte e bolygó iránt. Mindig izgalommal töltötte el,
ha valami újat tudhatott meg róla, még ha ezért egy orkán kellős közepébe kellett is ugrania…
  A cirkáló ősrégi szuszpenzorai dühös darazsak módjára zúgtak a bömbölő Coriolis-
viharban. A meteorológiai légi jármű mint valami acélfalú ballon, pattogott, hánykolódott a
légörvények közepette. A burkolatot szélhordta por karistolta.
  – Az auróra-viharokra emlékeztet, amiket a Salusa Secunduson láttam – merengett Kynes.
– Bámulatos jelenség – kész színorgia, de roppant veszedelmes. A semmiből egyszer csak
feltámad a pörölyszél és letaglózza, akit odakint ér a szabadban.
  – Ezt sem próbálnám ki, milyen odakint – felelte Liet.
  Ekkor az egyik oldallemez a nagy nyomástól behorpadt, a résen át sivítva tört be a levegő.
Liet nyomban a lékhez ugrott, kezében a javítókészlettel és a tömítő-habbal. Attól félt, a
rozoga cirkáló menten ripityára törik. – Isten kezében vagyunk, a vihar bármelyik pillanatban
összezúzhat minket.
  – Ezt mondaná anyád is – dünnyögte a planetológus, le sem véve a szemét a
regisztrálókészülék kijelzőin pergő adatokról. – Odanézz, az egyik széllökés elérte a nyolcszáz
kilométeres óránkénti sebességet! – Hangjában semmi félelem, csupán izgatottság csengett. –
Micsoda förtelmes vihar!
  Liet feltekintett a keskeny rést eltömő, kőkeményre szilárdult habról. A sivítás elhallgatott,
helyét átvette a hurrikán fojtott bőgése. – Ez a szél a húst is lenyúzná a csontjainkról, ha
odakint volnánk.
  – Nagy valószínűséggel igen – csücsörített Kynes –,   de meg kell tanulnod, hogy
tárgyilagosan és tényszerűen fejezd ki magad. Egy császári jelentésben nem volna helyénvaló
az a megfogalmazás, hogy „a húst is lenyúzná a csontjainkról.”
  A szél zúgása, a homok csikorgása és az orkán bömbölése a végsőkig fokozódott; ekkor
váratlanul megszűnt a nyomás a cirkálóban, süket csönd burkolta be őket. Liet nagyokat
pislogott, nyeldekelt, hogy kiduguljon a füle. A koponyájában kongó lüktetést érzett. A
nyikorgó repülőgép falán át azonban még hallotta a Coriolis-vihar kísérteties süvöltését.
  – A szemében vagyunk! – lépett el Pardot Kynes a műszerei mellől, arca sugárzott az
elragadtatástól. – A vihar középpontjában sziecsre leltünk, menedékre ott, ahol a legkevésbé
sem vártuk volna.
  Körülöttük kéken villódzó elektrosztatikus kisülések sercegtek, ahogy a homok- és
porszemcsék súrlódása elektromágneses erőteret gerjesztett. – Szívesebben volnék otthon, a
mi sziecsünkben! – morogta Liet.
  A meteorológiai cirkáló, miután kivergődött a vihar falának örvénylő kavargásából,
békésen sodródott előre a mag csendjében. Az apró légi jármű utasainak most alkalmuk lett
volna rá, hogy mint apa és fia, meghitten elbeszélgessenek.
  De nem tették…
  Tíz perccel később pedig behatoltak a vihar szemközti falába, s a porral teli szélörvény egy
pillanat alatt berántotta őket a tomboló kavargásba. Liet megtántorodott, de fogódzkodott;
apjának is sikerült megvetnie a lábát. A gép törzse remegett, rázkódott.
  Kynes rámeredt a műszerekre, aztán a padlóra, majd a fiára. – Igazán nem tudom, mit
tegyek. A szuszpenzorok… – a gép megdőlt, majd zuhanni kezdett, mintha elvágták volna a
biztonsági hevederüket – …meghibásodtak.
  A működésképtelen cirkáló, akár a kő, hullott a szürkés homályba burkolózó föld felé.
Dermesztő súlytalanság állt be, Liet görcsösen kapaszkodott. A planetológus szabadesés
közben is a vezérlőpulton ügyködött.
  A makrancoskodó szuszpenzorok végre, közvetlenül a becsapódás előtt, vonakodva
engedelmeskedtek és beindultak. A Holtzman-generátor fejlesztette erőtér ugyan megvédte
utasait a szerencsétlenség végzetes következményeitől, de a cirkáló így is nagyot puffant a
felkavart homokban. A Coriolis-vihar úgy dübörgött fölöttük, akár egy hernyótalpas
fűszergyár egy sivatagi ugróegér fölött. A por pedig úgy ömlött lefelé az égből, mintha
dézsából öntenek.
  Pardot és Liet Kynes – kisebb horzsolásoktól eltekintve – sértetlenül megúszta.
Feltápászkodtak, s csak bámultak egymásra a nagy ijedelem után. A vihar pedig továbbvonult,
maga mögött hagyva a kis cirkálót…
  Miután Liet kidugott egy homokpipát az eltömődött szellőzőnyíláson át, friss levegőt
szivattyúzott az áporodott levegőjű kabinba. Amikor kilökte a súlyos ajtót, rengeteg homok
dőlt be rajta, de Liet statikus kötőhabbal hamar tömörítette az oldalfalakat. A fremenbatyuból
elővett lapáttal és puszta kézzel elkezdte kiásni magukat.
  Pardot Kynes tökéletesen megbízott fiában, tudta, képes kiszabadítani mindkettejüket,
ezért tovább szorgoskodott a félhomályban, hogy az újonnan mért időjárási értékeket áttegye
egy régimódi adattároló lemezre.
  Liet hunyorogva, mint a csecsemő, mely éppen világra jön, kúszott elő a szabadba, s
tekintetét körülhordozta a vihar tépázta tájon. A sivatag újjászületett: a dűnék odébb
masíroztak; az ismerős terepalakulatok megváltoztak; a vihar lábnyomokat, sátrakat, sőt
apróbb falvakat törölt el a föld színéről. Mintha az egész medencét tisztára söpörték volna,
annyira új és idegen látvány tárult Liet szeme elé.
  Sárgásfehér porral lépetten felkapaszkodott egy szilárdabb homokbuckára, ahonnan jól
látszott a cirkálót rejtő horpadás. Becsapódáskor a repülőgép krátert vájt a sivatag feltúrt
felszínébe, amit az elvonuló förgeteg vékony homoklepellel takart be.
  Fremen ösztöneinek és vele született irányérzékének köszönhetően Liet hozzávetőleg be
tudta tájolni magát: a Déli Álfáitól nem messze értek földet. Felismerte a sziklaalakzatokat, a
rétegkibúvásokat, a csúcsokat és barázdákat. Ha a szél egy kilométerrel odébb sodorta volna
őket, lehet, hogy a cirkáló egy töredezett hegyoldalnak ütközött volna… és a kiváló
planetológus, akit a fremenek ummójukként – prófétájukként – tiszteltek, csúfos véget ért
volna.
  Liet lekiáltott az üregbe, ami az eltemetett cirkálót rejtette. – Apám, azt hiszem, van itt egy
sziecs a közelben, a sziklák között. Menjünk, szóljunk nekik, hogy segítsenek kiásni a gépet!
  – Jó ötlet – hallatszott tompán Kynes hangja. – Eredj, győződj meg róla, tényleg vannak-e
ott fremenek. Én itt maradok dolgozni, támadt egy… ötletem.
  A legényke sóhajtott, aztán megindult a dűnék között az éles körvonalú, okkersárga szirtek
felé. Ritmustalan léptekkel haladt, nehogy felkeltse valamelyik nagy féreg figyelmét; lép,
csusszan, szünet… csusszan, szünet, lép, lép… csusszan, lép, szünet, lép…
  Liet Vörösfal sziecsbeli pajtásai – különösen a vértestvére, Warrick – irigyelték minden
óráért, amit a planetológussal töltött. Uraraa Kynes látomása a paradicsomról megragadta a
sivatagi nép képzeletét – hitték, hogy álma, a Dűne újjászületése megvalósítható, és követték
őt.
  A Harkonnen-hűbéruraknak, akiket csupán a fűszerbányászat érdekelt az Arrakison, és az
emberekre csak mint kiszipolyozni való erőforrásra tekintettek, fogalmuk sem volt arról, hogy
Kynes titkos serege – elszánt fremen munkásai -élén a mozgásban lévő dűnék
lehorgonyzásával, befüvesítésével foglalatoskodik. A védett kanyonokban kaktuszligeteket és
szívós törpecserjéket ültettek, amiket harmatgyűjtőkkel öntöztek; a felderítetlen déli-sarki
övezetekben palmáriumokat telepítettek, sikerrel. A Gipszmedencében létesített
mintaültetvényen virágok nyíltak, friss gyümölcsök termettek és törpefák nőttek.
  Jóllehet a planetológus könnyedén megbirkózott e nagy horderejű, globális méretű
vállalkozás vezényletével, Liet mégsem bízott eléggé apja gyakorlatiasságában ahhoz, hogy
hosszabb ideig magára hagyja.
  Az ifjú addig lépkedett előre a gerincen, amíg rá nem akadt a sziklákba vésett finom
jelzésekre, a nem odavalósi számára kivehetetlen, girbegurba ösvényre,
  a megfakult, lekoptatott kövekre. Csupa olyasmire, ami szívélyes fogadtatást és
biztonságos menedéket ígért – errefelé tiszteletben tartották az al amy ah, a vendégszeretet
szabályait.
  Markos íremen legények segítségével bizonyosan ki tudják majd ásni a meteorológiai
cirkálót, aztán rejtekhelyre vonszolják és meglátják, alkatrészeire szedik-e, vagy megjavítják.
A fremenek egy óra leforgása alatt minden nyomot eltakarítanak, s a sivatag visszanyeri
megszokott tompa nyugalmát.
  Hanem amikor Liet hátrapillantott a lezuhant cirkáló felé, rémülten tapasztalta, hogy az
ütött-kopott légi jármű ide-oda himbálózva, harmadáig kiemelkedett a homokból. Öblös
zúgás, bugás kíséretében ágaskodott és erőlködött, akár egy ingoványba süppedt málhásállat a
Béla Tegeuse-ön. A pulzáló szuszpenzorok azonban csupán centiméterekkel tudták feljebb
lökni a gépet.
  Lietben meghűlt a vér, látván, mit művel az apja. Szuszpenzorok! Kint a mély sivatagban!
  Bukdácsolva futásnak eredt, csak úgy porzott léptei nyomán a finom szemcséjű homok. –
Apám, állj! Kapcsold ki! – rikoltozta olyan hangosan, hogy belenyilallt a torka. Görcsbe
rándult gyomorral pásztázta az arany ragyogásban úszó homoktengert, a távoli Cielago-
mélyedés izzó poklát. Az árulkodó homokhullámot kereste, a mélyben zajló dagadó mozgás
jelét…
  – Apám, gyere ki onnan! – fékezett le a nyitott ajtó előtt. A cirkáló változatlanul
erőlködött, billegett előre-hátra. A szuszpenzorhajtóművek dübörögtek. Liet az ajtókeretbe
kapaszkodva beszökkent a gépbe.
  Kynes először meglepődött, aztán rámosolygott a fiára. – Automatizált rendszer lehet.
Ugyan fogalmam sincs, milyen karba ütköztem bele, de meglátod, egy órába se telik, s a gép
kiemeli magát. – Azzal újra a műszerei fölé hajolt. – Legalább lesz időm begyűjteni az új
adatokat egyetlen adattár…
  Liet vállon ragadta apját és félrepördítette az irányítópult mellől. Tenyérrel lecsapott a
vészleállító gombra, mire a szuszpenzorok elhallgattak. Kynes zavartan tiltakozni próbált, de
fia a nyitott ajtó felé tuszkolta. – Kifelé, azonnal! Futás a sziklák felé!
   ? De…!
  Liet kitágult orrcimpával, bőszen kifakadt. – A szuszpenzorokat is Holtzman-erőtér
működteti, akár a pajzsokat! Tudod, mi történik, ha aktiválsz egy személyi pajzsot kint a
sivatagban?
  –  Miért, megint üzemelnek a szuszpenzorok? – pislogott Kynes, aztán felragyogott a
tekintete, ahogy kapcsolt. – Ó! Jön egy féreg.
  – Féreg mindig jön. Nyomás!
  Az idősebb Kynes kikászálódott az ajtónyíláson és lehuppant a homokra. Felegyenesedett,
majd a vakító napsütésben hunyorogva betájolta magát. Jól megnézte a nagyjából egy
kilométerre magasodó sziklagerincet, amiről Liet beszélt, aztán rendezetlen ritmusú,
szaggatott tánclépéseivel – lép, csusszan, szünet, ugrik – megindult feléje. Az ifjú fremen is
kiugrott a csapóajtón és követte a biztonságot jelentő sziklák felé.
  Hamarosan megütötte a fülüket valami sziszegő surrogás a hátuk mögül. Liet odapillantott,
majd még gyorsabb menetre ösztökélte apját. – Siess! Nem tudom, mennyi időnk maradt. –
Megszaporázták lépteiket. Pardot meg-megbotlott.
  Fodrozódó homokhullám tartott egyenesen az elsüllyedt cirkáló felé. Feléjük. A
feltartóztathatatlanul felszínre törő mélységi féreg előtt feltorlódtak, majd félefolytak a dűnék.
  – Rohanj, ahogy csak bírsz! – Nekiiramodtak, átugrottak egy dűne peremén, lecsusszantak
az oldalán, aztán iszkoltak tovább a süppedős homokban. Liet bizakodva látta, hogy alig száz
méterre lehetnek már a szikláktól.
  A sziszegés hangosabb lett, ahogy az óriási homokféreg gyorsított. Talpuk alatt remegett a
föld.
  Végre-valahára Kynes elérte a szélső kőtömböket, s zihálva beléjük csimpaszkodott,
fennakadva rajtuk, akár egy horgon. Liet azonban továbblökdöste apját, fel a hegyoldalba,
nehogy a szörnyeteg a homokból kiemelkedve lecsaphasson rájuk.
  Pillanatokkal később Pardot Kynes és a fia egy párkányon gubbasztottak, s a forró levegőt
kapkodva, némán szemlélték a félig eltemetett cirkáló körül kavargó tölcsérszerű örvénylést.
A fellazuló porban, folyóssá vált homokban a gép egyszer csak megbillent és süllyedni
kezdett.
  Az örvény kellős közepéből ekkor kiemelkedett egy barlangszerűen tátongó száj, s a
sivatagi szörny elnyelte a területére behatolt cirkálót több tonnányi homokkal egyetemben,
eltüntetve mindent kristályfogakkal teli torkában. A féreg ezután visszahúzódott a sivatag
mélyébe, s Liet az útját jelző fodrozódást figyelte, ahogy – immár komótosan – visszatért a
nyugalmas, üres medencébe…
  A rákövetkező süket csöndben Pardot Kynes ahelyett, hogy lelkesen örvendezett volna,
hisz a halál torkából menekült meg, inkább csüggedtnek tűnt. – Az összes mérési eredmény
odaveszett – sóhajtott csalódottan. – Mennyi újat megtudhattam volna pedig ezekről a
viharokról!
  Liet benyúlt a cirkoruhája egyik elülső zsebébe és előhúzott egy régi típusú adattároló
lemezt, amit az utolsó pillanatban rántott ki a cirkáló műszerfalából. – Amint látod,
életmentés közben sem feledkeztem meg a tudományos kutatásról.
  Kynes sugárzott az atyai büszkeségtől.
  Majd a tűző sivatagi napsütésben felkapaszkodtak a hepehupás ösvényen a biztonságot
nyújtó sziecsbe.
  
   Ó, Ember, hatalmadban áll életet teremteni, vagy elpusztítani. De lám, nincs más választásod, az
életet magadnak kell megtapasztalnod. És ebben rejlik legfőbb erőd, s legfőbb gyengeséged.
   ORÁNIAI KATOLIKUS BIBLIA KIMLA SEPTIMA KÖNYVE, 5:3
 
  A Giedi Prime olajjal átitatott szántóföldjein véget ért egy szokásos, kimerítően hosszú
munkanap. Verejték áztatta, porlepte munkások vánszorogtak hazafelé az árkokkal felosztott
parcellák között a lemenő nap vöröslő fényében.
  Közöttük lépdelt Gurney Halleck, szőke haja csatakos volt az izzadságtól, s menet közben
ütemesen tapsolt. Csak így tudta tartani, előre ösztökélni magát, ily sajátos módon szegülve
szembe a – pillanatnyilag hallótávolságon kívül lévő – Harkonnen-hűbérurak zsarnokságával.
Járás közben bohó munkadalocskát fabrikált, s igyekezett bevonni társait is, vagy legalább
elérni, hogy vele dünnyögjék a strófákat.
  Harkonnen-hajcsárok korbácsa alatt Gürcölünk napestig, túrjuk a sarat, Hiába vágyunk
egy dézsa víz után, Verejtékben úszunk, minekünk az jár…
  A többiek hallgatagon poroszkáltak előre. Túlságosan kimerítette őket a tizenegy órányi
robot a sziklás földeken, nemigen figyeltek az önjelölt trubadúrra. Gurney végül rezignált
sóhajjal feladta, de a fanyar mosoly továbbra is ott játszott az ajka körül. – Szánalmas alakok
vagyunk, az már igaz – vetette oda barátainak –,   de legalább ne fogjuk fel tragikusan.
  Előttük szegényes kinézetű, előre gyártott elemekből épült házak tűntek fel -egy falucska,
amit a korábbi Harkonnen-pátriárka – Vladimir báró apja – tiszteletére Dmitrinek hívtak.
Amikor évtizedekkel azelőtt a báró a Harkonnen-ház élére került, maga elé vette a Giedi
Prime térképét, és kénye-kedve szerint átkeresztelt majd minden terepalakulatot.
Meglehetősen melodrámai hangulatú megnevezéssel illette a kietlen tájegységeket: volt
Siralom-sziget, Kárhozat-lapály, Halálszirt…
  Nem kétséges azonban, hogy néhány generációval később valaki úgyis megváltoztatja
megint a földrajzi meghatározásokat.
  Gurney Hallecket mindez a legkevésbé sem nyugtalanította. Bár iskolába nemigen járt,
annyit tudott, hogy az Impérium roppant térségeit planéták milliói, emberek milliárdjai
népesítették be… neki azonban arra sem volt esélye, hogy eljusson legalább Harko Citybe,
abba a zsúfolt, füstös metropolisba, mely éjjelnappal vörösen izzó fénybe vonta az északi ég
alját.
  Gurney a társait méregette, a nap mint nap látott arcokat tanulmányozta. Lesütött szemmel
kullogtak, gépiesen rakosgatták a lábukat nyomorúságos otthonaik felé. Annyira nyomasztó
látványt nyújtottak, hogy Gurney hangosan felkacagott: – Majd ha belapátoltátok a
leveseteket, remélem, este csak dalra fakadtok. Nem azt mondja az Orániai Katolikus Biblia
is, hogy „szívből vigadjatok, hiszen a nap felkel s lenyugszik a világegyetem mindama
szegletében, ahonnan épp nézik”?
  Néhányan a munkások közül lagymatagon dünnyögtek valamit; a semminél az is jobb volt.
Legalább sikerült valamelyest felvidítania őket, némi halovány színfoltot csempésznie sivár
életükbe – már megérte a fáradságot.
  Gurney még csak huszonegy esztendős volt, de bőrét máris ráncosra gyűrte a nyolcéves
kora óta végzett földművesmunka. Csillogó, kék szeme – szokás szerint – mindig, mindent
megfigyelt… bár a falun, Dmitrin és a kopár földeken nem sok néznivaló akadt. Szögletes
állával, tömpe orrával és elnagyolt vonásaival inkább öreg paraszt benyomását keltette, a
sorstól pedig aligha számíthatott többre, mint valamelyik agyonhajszolt, sápatag falusi
leányzó kezére.
  Gurney az egész napot egy hónaljáig érő árokban töltötte, ásóval hajigálva kifelé a
kavicsos földet. A falusiak hosszú évek óta művelték ugyanazt a talajt, mélyre kellett hát
ásniuk, hogy tápanyagra leljenek. A báró természetesen egy fia solarist sem pazarolt
műtrágyára – semmit ezekre ? bugrisokra.
  A Harkonnenek a Giedi Prime jószágkormányzóiként hosszú évszázadok során
megszokták, hogy az utolsó cseppig kisajtolják a földből, amit lehet. Joguk – nem is,
kötelességük – volt kiaknázni, kizsákmányolni ezt a világot, új és új földekre, érclelőhelyekre
költöztetve a falvakat. Aztán ha a Giedi Prime már nem lesz egyéb, mint üres héj,
lecsupaszított váz, a Harkonnen-ház feje kétség-
  kívül másik hűbérbirtokért fog folyamodni, a Padisah Császároknak tett szolgálataik
fejében. Végül is válogathattak az Impérium megannyi világa között.
  De Gurneyt nem érdekelte a galaktikus politika. Vágyai mindössze arra korlátozódtak,
hogy este, a faluházban jól érezze magát, szórakozzon, lazítson társaival, hisz másnap újabb
kimerítő munkanap várt rájuk.
  A környékbeli földeken csupán a magas keményítőtartalmú králkrumplit érte meg
termeszteni; ugyan a termés nagy részét állati takarmányként exportálták, a kellőképpen
tápláló, édeskés gumókkal az emberek is bírták a gürcölést. Gurney naponta fogyasztotta,
ahogy mindenki más. Sovány talajból szerény igények fakadnak.
  Szülei és társai rengeteg mondást tudtak, jórészt az Orániai Katolikus Bibliából; Gurney
megjegyezte mindet, s gyakran dalba foglalta őket. A zene volt az egyetlen kincs, amit
birtokolhatott, s szívesen megosztotta mindenkivel.
  A munkások szétszéledtek, ki-ki a maga – egyébként teljesen egyforma – szállása felé. A
silány minőségű, előre gyártott elemekből készült blokkokat a Harkonnenek leszállított áron
vették és idelökték nekik a pusztaságba. Gurney a maguk lakóépületét fürkészte, ahol a
szüleivel és a húgával, Bhethtel élt.
  Az ő otthonuk valahogy derűsebb látványt nyújtott a többiekénél. Rozsdás, vén fazekakban
színes virágok pompáztak: vörösesbarna, kék és sárga árvácskák, egy csokor százszorszép, sőt
néhány szál előkelő tündérkonty is. Majd minden házhoz kis konyhakert tartozott, amiben
palánták, fűszernövények, zöldségek nőttek – bár, ami csak kicsit is étvágygerjesztőnek tűnt,
azt elkobozták s felfalták az arra kószáló Harkonnen-járőrök.
  Meleg volt, a levegőben füst terjengett, de házuk ablakai tárva-nyitva álltak. Gurney
hallotta, hogy Bheth csengő hangján vidám dalocskát énekel. Maga előtt látta húga hosszú,
szalmasárga haját; szerinte jobban illett rá az a szó, hogy „lenszőke” – mellyel a Régi Földről
származó versekben találkozott –,   bár sosem látott még házilag szőtt lenszövetet. Bheth
csupán tizenhét esztendős volt, finom vonásait, kedves természetét még nem torzította el a
testet-lelket megnyomorító robot.
  Gurney az udvari csapnál lemosta arcáról, karjáról és kezéről a vastagon rászáradt szürke
port. Fejét is a hideg vízáram alá dugta, benedvesítve kócos, szőke haját, majd vaskos ujjaival
a rend kedvéért úgy-ahogy lesimította. Ezután megrázta magát, belépett a házba, s cuppanós
csókot nyomott Bheth arcára. Ám a hideg víz mind a lányra csöpögött, aki felsikkantott,
odébb szökkent, majd visszatért a tűzhely mellé.
  Apjuk már leroskadt az egyik székre. Anyjuk – a nyitott hátsó ajtón át rálátott – jókora
ládák fölött hajlongott kint az udvaron, a piacra szánt králkrumplit válogatta. Amikor
észrevette, hogy Gurney hazajött, megtörölte a kezét és bejött, hogy segítsen Bhethnek tálalni.
Később, amikor körülállták az asztalt, Gurney anyja tiszteletteljes hangon verseket olvasott fel
egy régi, sokat forgatott O. K. Bibliából (elhatározta, addig nem hal meg, amíg az egész
vaskos kötetet fel nem olvassa a gyerekeinek), aztán letelepedtek vacsorázni. Gurney és a
húga csevegtek, miközben a rágós zöldségekből főtt s mindössze sóval és néhány szál
fűszernövénnyel ízesített levest szürcsölték. Étkezés közben Gurney szülei ritkán szóltak, azt
is kurtán, többnyire egytagú szavakkal.
  Amikor Gurney végzett, fogta a tányérját, kanalát, s a dézsánál elmosogatta, majd a
csöpögtetőbe állította. Visszatérve az asztalhoz, nedves kezével meglapogatta apja vállát. –
Eljössz velem a csapszékbe? Mulatság lesz ma este.
  A idősebb férfi megrázta a fejét. – Lepihennék inkább. A nótáidtól néha még fáradtabbnak
érzem magam.
  Gurney vállalt vont. – Jó, pihenj hát. – Aprócska szobájában kinyitotta rozoga szekrényét, s
elővette legdrágább kincsét: vén balisetjét, ami eredetileg kilenchúros hangszer volt, de
Gurney csak hét húron tanult meg játszani, mivel a két hiányzó helyett sehogyan sem tudott
újakat szerezni.
  A hangszert úgy találta sérülten, a szemétre hajítva, de hat hónapi kitartó munkával – fúrt,
faragott, csiszolt és lakkozott – a balisetből sosem hallott, angyali muzsikát varázsolt elő,
függetlenül attól, hogy a hangterjedelme nem volt teljes. Gurney éjszakákon át pengette a
húrokat, állítgatta a szabályozó kereket. Magától, hallomásból tanulta meg a legkülönfélébb
dallamokat, vagy ő komponált újakat.
  Miután a falura sötétség borult, anyja is lezökkent végre egy székre. Ölébe vonta drága
Bibliáját, melynek a puszta súlyából több vigaszt merített, mint abból, ami benne írva állt. –
Ne maradj túl sokáig – intette fiát száraz, kongó hangon.
  –  Nem maradok – felelte Gurney. Kíváncsi volt, vajon észrevenné-e, ha csak reggel jönne
haza. – Szükségem van az erőmre, különben nem végzek a nyavalyás árkokkal. – Lelkesedést
mímelve magasba lendítette izmos karját, pedig mindenki tudta, az ásásnak sosem lesz vége.
Azzal leballagott a ledöngölt földúton a csapszékhez.
  A több évvel azelőtti szörnyű járvány következtében négy lakóház megürült. A falusiak a
négy blokkot összetolták, a válaszfalakat kiütötték, s tágas közösségi helyiséget alakítottak ki
maguknak. Ez éppenséggel nem ütközött egyetlen tiltó rendszabályba sem, a helyi
Harkonnen-hatalmasságok mégis görbe szemmel nézték a gyanús kezdeményezést. De
meghagyták a csapszéket.
  Gurney csatlakozott cimboráihoz, akik mind összegyűltek az esti mulatságra. Néhányan
asszonyaikat is magukkal hozták. Egy férfi máris az asztalra borulva aludt – inkább a
kimerültségtől, mint az italtól, hisz gyenge sörét félig sem itta ki korsójából. Gurney huncut
képpel mögéje osont, s a füléhez tartva balisetjet belecsapott a húrokba. A megriadt férfi
szeméből nyomban kiröppent az álom.
  – Új nóta jön, barátaim. Nem afféle ájtatos himnusz, amit anyáink dalolnak, de megtanítom
nektek. – Fanyarul rájuk vigyorgott. – Aztán ha velem éneklitek, el ne puskázzátok a
dallamot! – Egyikük sem volt éppen dalnok, de a kedélyes közös éneklés némi derűt hozott
komor életükbe.
  Gurney nagy lendülettel belefogott az ismerős dallamra költött kaján énekbe:
 
  Ó, Giedi Prime! Ó, Giedi Prime!
  Fejeketékben tobzódó, csodás világ,
  A tenger mint az olaj, a róna obszidián.
  Ily koromsötét éjeket a Császár szemében látsz.
  Jöjjetek, cimborák,
  Kitárjuk szívünk minden titkát,
  Osztozzatok sorsunkban,
  Ásót, csákányt marokra,
  Hisz szép az élet, nem igaz, komám?
  Ó, Giedi Prime! Ó, Giedi Prime!
  Fejeketékben tobzódó, csodás világ,
  A tenger mint az olaj, a róna obszidián,
  Ily koromsötét éjeket a Császár szemében látsz.
 
  Amikor Gurney befejezte, széles mosoly terült szét őszinte ábrázatán, még hajlongott is,
tapsra várt. Az egyik falubéli azonban harsányan kifakadt: – Nagyon vigyázz magadra,
Gurney Halleck! Ha a Harkonnenek megtudják, hogy van egy dalos pacsirtánk, menten
Harkóba röpítenek – ott aztán trillázhatsz a báró fülébe!
  Gurney felhorkant. – A báró botfülére nem pocsékolnám az én elbűvölő hangomat! –
Általános hahota tört ki a kocsmában. Gurney felkapott egy csupor sört és nyakalni kezdte a
fanyar italt.
  Ekkor kicsapódott az ajtó, s Bheth rohant be felhevült arccal, lenszőke haja ziláltan
lobogott utána. – Járőrök! Láttuk a szuszpenzoros fényszóróikat! Rabszállító kocsival jönnek,
vagy egy tucat őr kíséretében.
  A férfiak összerándultak ültükben. Ketten az ajtóhoz ugrottak, de a többiek dermedten a
helyükön maradtak, mint akik máris megadták magukat.
  Gurney lágy akkordot pengetett a balisetjén. – Nyugalom, barátaim. Tán törvényellenes
dolgot cselekszünk? „A bűnösre rányomja bélyegét az elkövetett bűn.” Hisz mi csak
szórakozunk. Ezért nem tartóztathatnak le a Harkonnenek. Épp azt bizonygatjuk, mennyire
elégedettek vagyunk a helyzetünkkel, milyen boldogan gürcölünk a báróért meg a
kegyenceiért. Nem igaz, cimborák?
  Tompa motyogásnál többet nem sikerült kicsikarnia belőlük. Gurney letette balisetjét, majd
a trapéz alakú ablakhoz lépve látta, amint a rabszállító kocsi éppen lefékez a falu közepén. A
Harkonneneknek nagy fogásuk volt aznap ? a plázablakokon túl emberek szorongtak –,   úgy
tűnt, csupa nő. S bár Gurney bátorítóan megpaskolta húga keze fejét, s a többiek kedvéért
megőrizte magabiztos, kedélyes modorát, tudta, a katonák csak az ürügyet lesik, hogy újabb
foglyokat ejtsenek.
  A falut vakító reflektorkévék pásztázták. Sötét, fegyveres alakok futkostak keresztül-kasul
a döngölt utcákon, dörömböltek a házfalakon. Egyszer csak a közösségi ház ajtaja hangos
csattanással kivágódott – egy katona lökte be vállal.
  Hat marcona alak rontott be. Gurney felismerte közöttük Kryubi őrparancsnokot, a
Harkonnen-ház belbiztonsági erőinek parancsnokát. – Mindenki nyugton marad! Ellenőrzés!
– rendelkezett Kryubi. Ritka bajusz meredezett felső ajka fölött. Keskeny arca beesettnek,
szögletesnek tűnt, mintha túl sokat csikorgatná a fogát.
  Gurney az ablaknál maradt. – Semmi rosszat nem csináltunk, parancsnok. Betartjuk a
Harkonnen-törvényeket. Tesszük a dolgunkat.
  Kryubi rásandított. – Téged meg ki nevezett ki főnöknek?
  Gurney elővigyázatlanul nem tett féket csípős nyelvére és visszavágott: – És neked ki adta
parancsba, hogy ártatlan falusiakat zaklass? Miattad nem tudunk majd dolgozni holnap.
  Társait rettenet töltötte el ily vakmerő szavakra. Bheth erősen megszorította Gurney kezét,
hogy elhallgattassa. A Harkonnen-őrök fenyegető mozdulatot tettek fegyverükkel.
  Gurney fejével a rabszállító kocsi felé bökött. – Azok az emberek mit követtek el? Miféle
bűnt, hogy letartóztattátok őket?
  –  Nem kell ahhoz bűncselekmény – vont vállat Kryubi, még csak nem is takargatva az
igazságot.
  Gurney lépett egyet előre, de három őr azon nyomban rácsimpaszkodott és durván a földre
teperte. Gurney tudta, a báró gyakran a környező falvak parasztjai közül toborzott katonákat.
Az újoncok – akiket sivár életükből kiemelve vadonatúj uniformissal, fegyverrel, kényelmes
szállással és nőkkel halmozott el – rendszerint megvetették korábbi életüket és kegyetlenebb
brigantik lettek a hivatásos idegenlégiósoknál is. Gurney azt remélte, valamelyikük tán egy
szomszéd faluból való, akkor legalább szemen köpheti. Feje nagyot koppant a kemény
padlón, de nyomban talpra szökkent.
  Bheth a bátyja mellé siklott. – Hagyd, ne provokáld őket!
  Ennél rosszabbat nem is tehetett volna. Kryubi rámutatott: – Ezt is vigyétek!
  Bheth arcából kifutott a vér, amint két őr vékony karjánál fogva megragadta. De hiába
kapálózott, rángatni kezdték a nyitott ajtó felé. Gurney balisetjét félrelökve előrevetette
magát, de a harmadik őr puskatussal irtózatos ütést mért a homlokára.
  Gurney megtántorodott, de újra előreszökött, súlyos öklét magasra lendítve.
  – Eresszétek! – üvöltötte. Az egyik őrt leütötte, a másikat félrependerítette. Húga
felsikoltott, mert ekkor mind a három briganti Gurneynak esett, s olyan brutálisan ütötték-
verték, püfölték a fegyvereikkel, hogy több bordája eltört, az orrából pedig ömlött a vér.
  – Segítsetek! – ordított oda Gurney rémülettől tágra meredt szemű társainak.
  – Többen vagyunk a rohadékoknál!
  Senki sem moccant.
  Gurney csapkodott, hadonászott, de a durva rúgások és ütlegelő puskatusok előbb-utóbb
földre terítették. Erőlködve felemelte a fejét, s látta, hogy Kryubi szenvtelenül végignézi,
amint az emberei kivonszolják Bhethet a helyiségből. Gurney hányta-vetette magát,
igyekezett lehajítani magáról a ránehezedő testes katonákat.
  A páncélkesztyűs karok és térdvédős lábak közül látta, hogy a falusiak meghunyászkodva
gubbasztanak, akár a birkák. Megrendült arccal, kővé dermedten bámultak. – Segítsetek már,
nyavalyások!
  Az egyik őr erre úgy gyomorszájon vágta, hogy Gurney öklendezni kezdett. Hang nem jött
ki a torkán, levegőt is alig kapott. Fekete foltok táncoltak a szeme előtt. Végül az őrök
eleresztették.
  Gyorsan felkönyökölt, de már csak egy villanásra látta Bheth kétségbeesett arcát, ahogy a
Harkonnenek kivonszolták az éjszakába.
  Tehetetlen dühvel, elkeseredetten tápászkodott fel, miközben ájulás környékezte. Hallotta,
hogy a rabszállító kocsi motorja felbőg odakint a téren. A reflektorok éles fénye végigsöpört a
csapszék falán, vakítóan bevilágított az ablakokon, aztán a jármű dübörögve elszáguldott a
következő falu irányába, folytatva begyűjtő körútját.
  Gurney bedagadt szemmel pislogott a többiekre. Idegenek. Köhögött, vért köpött, majd
megtörölte a száját. Végül nagy nehezen kinyögte: – Aljas férgek vagytok! A kisujjatokat sem
mozdítottátok, hogy segítsetek! – A ruháját igazgatva a falusiakra meredt. – Hogy
engedhettétek, hogy ezt műveljék velünk? Elvitték a húgomat!
  De mi mást várt ettől a nyúlszívű népségtől?
  Gurney mélységes megvetéssel a padlóra köpött, aztán kibotorkált az ajtón.
  
   A titkok a hatalom lényeges eszközei. A bölcs vezető célzatosan terjeszti őket, hogy
befolyásolhassa az embereket.
   RAPHAEL CORRINO HERCEG: EGY GALAKTIKUS BIRODALOM IRÁNYÍTÁSA ?
   ÉRTEKEZÉS, TIZENKETTEDIK KIADÁS
 
  A rókaképű férfi, mint valami kémkedő varjú állt az arrakeeni kormányzói palota második
emeletén. A tágas előcsarnokot nézte odalent. – Biztos vagy benne, khmm, hogy mindenki
értesült a mi kis estélyünkről? – kérdezte. Ajka cserepes volt a száraz levegőtől már évek óta.
– Mindenki személyesen kapta meg a meghívóját? A lakosságot is tájékoztattad?
  Hasimir Fenring gróf közelebb hajolt a mellette álló szikár, csapott állú Geraldo
Willowbrookhoz, testőrsége parancsnokához. A bíbor-arany egyenruhás férfi biccentett, s
hunyorgott a pajzzsal leárnyékolt, prizmás ablakokon beözönlő napfényben. – Ragyogó
ünnepség lesz, uram, itt-tartózkodásotok örömére. A koldusok máris tömegével gyülekeznek a
főkapu előtt.
  – Ühüm, remek. A feleségem el lesz ragadtatva.
  Lent, az első emeleten egy szakács igyekezett ezüst kávéskészlettel a kezében a konyha
felé. Sütés-főzés illatai terjengtek fölfelé: egzotikus levesek, pikáns szószok készültek az
elegáns esti mulatságra, s különleges sültek sosem látott, nem az Arrakison élő állatok
húsából.
  Fenring megmarkolt egy faragott vasfa korlátot s felnézett. Két emelet belmagasságú,
gótikus kupola ívelt fölébük. Tekintetét végighordozta az elakkafa keresztgerendákon és pláz
tetőablakokon. Fenring izmos, de nem kifejezetten magas ember lévén úgy érezte, eltörpül az
épület hatalmas méretei mellett. Pedig a mennyezetet az ő kívánságára alakították ilyenné,
nemcsak itt, hanem az ebédlőteremben is. Az új keleti szárny szintén az ő elképzelései szerint
épült, fényűző vendégszobákkal, pazar fürdőmedencékkel.
  A sivatagbolygó császári megfigyelőjeként itt eltöltött tíz év során Fenring minduntalan
építkezésen törte a fejét, a rezidencia folytonosan átalakítási munkálatoktól zengett. Miután
Shaddam kipenderítette az udvarból – száműzte a Kaitainról –,   valamiképpen nevet akart
szerezni magának, maradandót akart alkotni.
  A leendő botanikus kert felől, amely Fenring és Lady Margot magántermei mellett épült,
szerszámgépek zúgása, napszámosok kántálása hallatszott. Kulcslyuk alakú boltíves átjárókat
vágtak, szökőkutakat szereltek a benyílókba, tarka mozaikberakásokkal díszítették a falakat.
Szerencsére a súlyos, díszes bejárati ajtó egyik csuklópántja jelképesen Fatima kezét ábrázolta
– azét a Fatimáét, aki a Régi Földön élt egykori próféta leánya volt.
  Fenring épp el akarta bocsátani Willowbrookot, amikor visszhangzó recsegés-ropogás
rázkódtatta meg a felső emeletet. Mindketten futásnak eredtek az ívben kanyarodó csarnokon
át, el a hosszú könyvszekrények mellett. A szobákból és csőliftekből meglepett házi szolgák
kukucskáltak ki a folyosóra.
  Az üvegház ovális ajtaja tárva-nyitva állt, mögötte egymásra torlódott, összegabalyodott
fém és pláz szerkezeti elemek látszottak. Az egyik munkás orvosért rikoltozott, túlharsogva az
átható fájdalomkiáltásokat. Egy túlterhelt szuszpenzorállvány omlott össze. Fenring magában
megfogadta, személyesen bünteti meg azt, akire rábizonyosodik, hogy része volt ebben a
felfordulásban.
  A gróf benyomakodott a helyiségbe és körülnézett. Az ívelt tető nyitott fémtraverz
szerkezetén át kilátott a citromsárga színű égre. Csak egy-két fényszűrős üvegablakot
illesztettek még a helyére, a többi ripityára törve ott hevert az állványzat romjai alatt. Fenring
felháborodottan kifakadt: – Rosszabb időpontban nem is történhetett volna, hmm! Ma este
akartam körbevezetni a vendégeinket.
  –  Igen, a lehető legrosszabb időpontban, gróf úr. – Willowbrook figyelte, miként ásnak a
munkások a törmelék mélyére, hogy elérjék a sérülteket.
  Khakiszínű egyenruhás doktorok siettek el mellettük. Egyikük kezelésbe vett egy véres
arcú férfit, akit akkor húztak ki az omladék alól, két másik súlyos plázlemezt segített leemelni
a további áldozatokról. A munkafelügyelőt agyonütötte a lerogyott állványzat. Ostoba
fajankó, mérgelődött Fenring. Szerencséd, különben megkaptad volna a magadét ezért a
felfordulásért.
  Fenring a karkronjára pillantott. Még két óra a vendégek érkezéséig. Intett
Willowbrooknak. – Takaríttass össze mindent. Egyetlen neszt se halljak, amíg tart az estély!
Rossz fényt vetne ránk, hmm, nem igaz? Lady Margot és én nagyon gondosan megterveztük
az egész ünnepséget, a legapróbb részletekig.
  Willowbrook a homlokát ráncolta, de jobbnak látta nem ellenkezni. – Meglesz, uram. Egy
órába sem telik.
  Fenring dúlt-fúlt magában. Valójában egyáltalán nem érdekelték az egzotikus növények,
eredetileg csupán azért egyezett bele, hogy létrehozzák ezt a luxuskertet, mert kedvezni akart
Bene Gesserit-asszonyának, Lady Margot-nak. Felesége ugyan mindössze egy hermetikusan
zárható helyiséget kért, amiben növényeket tarthat, ám Fenring – amilyen nagyra törő volt
mindig – ennél sokkal látványosabb bravúrra törekedett. Azt tervezte, növényritkaságokat
gyűjt majd be szerte az Impériumból.
  Ha egyáltalán elkészül valaha ez a fránya üvegház…
  Fenring összeszedte magát és lement a boltíves főbejárathoz Margot elé, aki épp akkor tért
haza a városból. A labirintszerű súúk-piacon járt. A szürkészöld szemű, karcsú, szőke nő
tökéletes alakkal s hibátlan arcvonásokkal volt megáldva. Majd egy fejjel magasodott férje
fölé. Abaköpenyt viselt – a fekete szövetet porral pöttyözte tele a szél az utcákon –,   de a
szabása érvényesülni engedte pompás idomait.
  – Kaptál ecazi répát, drágám? – meresztgette a szemét a gróf mohón a két nehéz, barna
fűszerpapírba bugyolált csomagra, amit férfi szolgák cipeltek. Margot, amint értesült róla,
hogy aznap délután egy kereskedő érkezik csillagbárkával, tüstént sietett az arrakeeni piacra a
ritka zöldségekért. Fenring megpróbált bekandikálni a csomagolópapír alá, de Margot
pajkosan a kezére ütött.
  – Minden rendben, drágám? – érdeklődött.
  –  Öhömmmm, megy minden, mint a karikacsapás – felelte Fenring. – Az új üvegházat
azonban még nem tudjuk megmutatni a vendégeinknek. Túl nagy a rendetlenség odafent.
  Lady Margot Fenring a palota előcsarnokában várakozott, hogy fogadja a napnyugtakor
érkező fontos vendégeket. A betéttáblás faburkolatú terem falait a Padisah Császárok portréi
díszítették, a legendás Faykan Corrin tábornoktól kezdve, aki a Butleri Dzsihad harcaiban
jeleskedett, a felvilágosult uralkodón, Raphael Corrino koronahercegen át III. Fondilig, akit
úgy emlegettek, „a Vadász”, egészen a fiáig, IX. Elroodig.
  A csarnok közepén a jelenlegi Császár, IV. Shaddam aranyozott szobra állt teljes
sardaukardíszben, magasra emelt kezében karddal. Ez csupán egy volt a számtalan műremek
közül, amit uralkodása első évtizedében az uralkodó nekik küldetett. A rezidencia környékét,
a tereket sok egyéb, férje gyerekkori barátjától kapott ajándék is díszítette. Noha Shaddam
trónra lépése idején a két férfi közt némi nézeteltérés támadt, azóta fokozatosan ismét közel
kerültek egymáshoz.
  A porszigetelt szárnyas ajtón át elegáns hölgyek áradtak befelé hollófekete,
posztbutleriánus szmokingot és mindenféle színű katonai uniformist viselő férfiak
kíséretében. Maga Margot földig érő selyemtaft ruhát viselt, csillámló flitterekkel a derekán.
  A díszruhás kikiáltó egymás után bejelentette a vendégeket, s Margot üdvözölte őket. Az
érkezők bevonultak a nagyterembe, ahonnan kacagás, beszélgetés és összekoccanó poharak
csendülése hallatszott. A Zsonglőr-ház hivatásos szórakoztatói mutatványokat és szellemes
dalokat adtak elő Fenringék tízéves arrakisi tartózkodásának megünneplésére.
  Fenring gróf büszke tartással sétált le a főlépcsőn a második emeletről. Ódivatú, sötétkék
szmoking feszült rajta, a mellén karmazsinvörös szalaggal – külön az ő személyére szabták a
Bifkaron. Margot lehajolt, hogy jóval alacsonyabb férje megcsókolhassa. – Most már menj,
köszöntsd a vendégeinket, drágám, mielőtt a báró egészen kisajátítja a társalgást.
  Fenring könnyed szökkenéssel kitért egy, valamelyik Corrino-albolygóról való eltökélt,
felcicomázott hercegnő elől, aki – mielőtt belekortyolt volna a borába -elhúzott egy kis
távvezérlésű méregdetektort a pohara fölött, majd feltűnés nélkül visszasüllyesztette a
szerkentyűt a báli ruhája zsebébe.
  Margot a férjét figyelte, amint odaballagott a kandallóhoz, hogy szót váltson Harkonnen
báróval, az Arrakis jelenlegi bolygókormányzó hűbérurával, a felbecsülhetetlen értékű
fűszermonopólium birtoklójával. A lobogó lángok fényében a báró püffedt arca valahogy
kísértetiesnek hatott. Nem volt jó színben, az bizonyos.
  Amióta Fenring és Margot itt éltek a sivatagbolygón, a báró néhányszor meginvitálta őket
a várába lakomára, vagy gladiátorviadalokra, melyeken a Giedi Prime-ról hozatott rabszolgák
mérkőztek meg. Veszedelmes ember volt, aki túlságosan sokra tartotta magát. Most azonban,
lám, görnyedten támaszkodott aranyozott sétabotjára, aminek a fogantyúja az arrakisi
homokféreg tátott száját mintázta.
  Az eltelt tíz év során, állapította meg Margot, a báró egészségi állapota siralmasan
megrendült; rejtélyes izom– és idegrendszeri kórtól szenvedett, amivel állandó
súlygyarapodás járt együtt. Margot Bene Gesserit-nővértársaitól megtudta e fizikai leépülés
okát, s azt is, hogy maga Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya mérte rá e büntetést, amikor
megerőszakolta őt. A báró azonban nem is gyanította gyötrelmes kínjainak eredetét.
  Mohiam, aki szintén jeles meghívottja volt a mai estélynek, ekkor Margot látókörébe
lépett. Az ősz hajú Tisztelendő Anya gyémántberakásos gallérral ünnepivé tett abaköpenyt
viselt. Összeszorított ajakkal mosolyogva üdvözölte vendéglátó háziasszonyát. Ujjainak
finom billegtetésével üzenetet és egy kérdést küldött Margot-nak: – Milyen híreid vannak
Harishka Főtisztelendő Anya számára? Részleteket kérek. Jelentenem kell neki.
  Margot ujjai küldték a választ: – A Missionaria Protectiva-ügy halad. Csupán híresztelés,
semmi bizonyíték. Az eltűnt nővéreket még mindig nem találjuk. Régóta semmi hír. Lehet,
hogy mind meghaltak.
  Mohiam nem tűnt elégedettnek. Ő maga is dolgozott már a Missionaria Protectivával, a
Bene Gesserit-rend e kitűnő csoportjával, melynek feladata ragadós babonaságok elplántálása
volt távoli, primitív világokon. Fiatalabb korában Mohiam évtizedeket töltött ezen a bolygón,
városi asszonyként terjesztve mindenféle eszméket, babonás félelmeket, melyek
megkönnyíthetik a Bene Gesserit-rend munkáját. Mohiamnak sosem sikerült beszivárognia a
íremének zárt társadalmába, de az évszázadok során sok más nővér is útra kelt a mély
sivatagba, hogy elvegyüljön a fremenek közt – és nyomuk veszett.
  Minthogy a gróf hitveseként Margot az Arrakisra került, felkérték, szerezzen értesüléseket
a Missionaria kényes tevékenységével kapcsolatban. Mind ez idáig csupán meg nem erősített
jelentéseket kapott olyan Tisztelendő Anyákról, akik a fremenekhez csatlakozva illegalitásba
vonultak, valamint mendemondákat a törzsek közt elterjedt, Bene Gesserit-szerű vallási
szertartásokról. Egy elszigetelt sziecsben feltehetően élt egy szent asszony; az egyik városi
kávézó sátorban pedig porlepte vándorok említettek valamiféle messiáslegendát, ami nagy
valószínűséggel a Panoplia Propheticusban gyökerezett… csakhogy egyik információ sem
közvetlenül a fremenektől származott. A sivatagi nép, akárcsak a bolygójuk,
kifürkészhetetlennek tűnt.
  Elképzelhető, hogy a fremenek minden teketória nélkül legyilkolták a nővéreket, hogy
kinyerjék a vizüket a testükből.
  – A többieket, úgy látszik, elnyelte a homok – rebbentek Margot ujjai.
  – Akárhogy is, találd meg őket. – Mohiam aprót biccentve véget vetett a néma
társalgásnak, majd átvágott a termen, s kisurrant egy oldalajtón.
  – Rondo Tuek ? jelentette be a kikiáltó –,   vízkereskedő.
  Margot odafordult, s egy széles arcú, mégis szikár férfit látott különös, ringó járással
közeledni az előcsarnokon át. Messze ülő, szürke szeme volt s őszesvörös, oldalt dúsabb, a
feje búbja felé azonban ritkuló üstöke. Margot szívélyesen így üdvözölte: – Ó, ímhol a
csempész.
  Tuek szögletes, lapos arca először elborult, de azután széles mosolyra derült. Ujjával –
mint tanár a diákját – megfenyegette Margot-t. – Én vízgyáros vagyok, aki fáradságos
munkával éltető nedvességet termel ki a szennyezett sarki jégsapkákból.
  –  Családod kitartó szorgalma nélkül az Impérium összeomlana, ebben biztos vagyok.
  – Túlzói, úrnőm – hajolt meg Tuek, majd belépett a nagyterembe.
  A palota előtt összegyűlt szegény koldusok reménykedve várták, hogy a gróf – ritka
gesztusként – alamizsnát osszon közöttük. Szájtáti bámészkodók is jöttek, akik a koldusokat
mustrálták, és sóvár tekintetüket a kastély díszes homlokzatára függesztették. Vízárusok,
rikító színű hagyományos öltözékükben, csengettyűiket rázva kiáltozták: – Su-su-súúk! – A
Harkonnenektől kölcsönkapott és az alkalomra császári egyenruhába bújtatott őrök a kapuk
előtt állva ügyeltek rá, hogy a nemkívánatos személyeket kirekesszék, s a meghívottaknak
szabaddá tegyék a bejutást. Kész cirkusz volt.
  Miután az utolsó vendég is megérkezett, Margot feltekintett a mechanikus figurákkal
díszített, bájos pendülésekkel jelző, antik falikronóra. Közel félóra késésben voltak. Odasietett
férjéhez és valamit a fülébe súgott. Fenring ekkor küldöncöt szalajtott a Zsonglőrökhöz, mire
a mutatványosok elnémultak – ismerős jeladás volt ez a vendégek számára.
  – Köhömm, a figyelmeteket kérném! – szólt fennhangon a gróf. – Fáradjatok át az
ebédlőterembe! – szólította fel a jelenlévőket. Cifra öltözékű inasok perdültek elő, hogy
átkísérjék őket. Fenring gróf és Fenring grófnő – szokás szerint – csak vendégeik után lépett
az ebédlőbe.
  Az ajtó két oldalán arannyal díszített, mozaikberakásos kézmosó medencék álltak, rajtuk –
politikai szükségszerűség folytán – a Corrino-ház és a Harkonnen-ház címer képeivel. Az
Arrakis korábbi kormányzóinak, a Richese-háznak a címerét gondosan levakarták, s helyére a
Harkonnenek kék griffmadarát ültették. A vendégek megmártották kezüket a medencében,
loccsantottak egy kevés vizet a padlóra, majd miután megtörölték a kezüket, a törülközőt
ledobták a növekvő tócsába.
  Ez a gazdagság fitogtatására való, hivalkodó szokás Harkonnen báró sugallatára
honosodott meg. Egy bolygókormányzónak – hangoztatta – tüntetően azt a látszatot kell
keltenie, hogy őt nem érdekli az egész bolygót sújtó nyomasztó vízhiány. Mivel Fenringnek
tetszett az ötlet, bevezették a ceremóniát – bár, az az igazság, némi karitatív jellegű
módosítással. Lady Margot ugyanis kitalálta, hogy meglehetősen jelképes módon ugyan, de
segít a koldusokon. Férje fanyalgó hozzájárulásával közhírré tétette, hogy minden lakoma
végeztével a palota előtt összegyűlt koldusok kifacsarhatják a vizet a törülközőkből.
  Margot a férje oldalán belépett a hosszú terembe. A keze nyirkos volt és bizsergett. Körben
a falakat gyönyörű antik kárpit borította. Szabadon mozgó parázsgömbök lebegtek azonos
magasságban a mennyezet alatt, mindegyik sárgán világított. A fényes faasztal fölött szikrázó,
kékeszöld hagali kvarckristály csillár függött, a lánca felső végéhez erősítve pedig érzékeny
méregdetektor rejtőzött.
  A vendégek körül seregnyi inas sürgölődött, alájuk tolták a székeket, szalvétát terítettek az
ölükbe. Valaki megbotlott és levert egy kristály asztaldíszt, ami szilánkokra is tört a padlón. A
szolgák tüstént feltakarították és hoztak helyette másikat. A jelenlévők tapintatosan úgy tettek,
mintha semmit sem vettek volna észre.
  Az asztal túlsó végén ülő Margot nyájasan biccentett Pardot Kynes planetológus és
tizenkét esztendős fia felé, akik tőle jobbra, illetve balra elfoglalták kijelölt helyüket. Margot
meglepődött, amikor a ritkán látott sivataglakó elfogadta a meghívását, s remélte, ki tudja
deríteni, mennyi az igazság a körülötte terjengő híresztelésekből. Tapasztalatai szerint az
efféle vacsorákon felszínes, őszintétlen társalgás szokott folyni, bizonyos dolgok azonban egy
Bene Gesserit figyelmét nem kerülhették el. Diszkréten szemügyre vette a szikár férfiút,
észrevett egy javítótapaszt szürke gallérján, s megállapította, milyen határozott, keseszínű
szakáll keretezte álla van.
  Két székkel lejjebb Mohiam Tisztelendő Anya csusszant a helyére. Hasimir Fenring az
asztalfőre ült, a jobbjára Harkonnen báró telepedett le. Margot tudta, mennyire gyűlöli
egymást a báró és Mohiam, jó messzire ültette hát őket egymástól.
  Fenring csettintett az ujjával, mire áradni kezdtek a tálcát cipelő szolgák befelé az
oldalajtókon. Előétel gyanánt egzotikus falatkákat kínáltak körbe a vendégeknek, megnevezve
az adott ételféleséget, s ízelítőül szedtek egy keveset a tányérokra.
  – Köszönjük a meghívást, Lady Fenring – szólította meg Kynes fia Margot-t. A
planetologus Weichih néven mutatta be, ami azt jelentette, „szeretett.” Az ifjú hasonlított
ugyan az apjára, de míg az idősebb Kynes tekintete ábrándozó emberre vallott, Weichih
szeméből az arrakisi származásra utaló keménység sugárzott.
  Margot rámosolygott. – Az egyik szakácsunk, egy városban nevelkedett fremen, sziecsi
specialitást készített nekünk: szezámmagos fűszersüteményt mézzel le-öntve.
  – A fremen konyha birodalmi rangra emelkedett? – tudakolta tétova mosoly-lyal Pardot
Kynes. Lerítt róla, hogy számára az élelem sosem jelentett többet a létfenntartás eszközénél,
az estélyek s fogadások pedig csak hátráltatták, elvonták fontos teendőitől.
   ? A konyhaművészet… nos… ízlés kérdése – hunyorított Margot. Diplomatikusan
válogatta meg szavait.
  – Ezek szerint nem – biccentett Kynes.
  Magas, más bolygókról hozatott szolgálólányok szűk nyakú palackokban melanzzsal
ízesített bort kínálgattak körbe. Ezután – a helybéli vendégek ámulatára – nyitott buzzelli
kagylókkal körített egész halak következtek. Arrakeen legvagyonosabb polgárainak is csak
ritkán került tengeri eledel az asztalára.
  –  Ejha! – örvendezett Fenring az asztal túlsó végén, amikor egy szolga felemelte a fedőt az
elé tett tálcáról. – Imádom az ecazi répát, hmm. Köszönöm, drágám. – A szolga sötét színű
szószt öntött a zöldségre.
  – Nem sajnáltuk a költségeket, hogy tisztelt vendégeink kedvére tegyünk ? jegyezte meg
Margot.
  –  Majd én megmondom, miért olyan drága ez a zöldségféle – dörmögte egy ecazi