Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Harkonnen ház(2)

2010.12.22

diplomata, s menten magára vonta mindenki figyelmét. Bindikk Narvi apró termetű, ám mély,
zengő hanggal megáldott ember volt. – A mezőgazdasági terményeinket érintő szabotázs
miatt drasztikusan visszaesett a bolygóközi kereskedelmi forgalmunk. Ezt az újabb csapást
úgy hívjuk, „grummani vész.”
  Tekintetét az asztal túloldalán ülő grummani nagykövetre szegezte – a megtermett, barna
bőrű, gyűrött képű férfi nagyivó hírében állott. – Biológiai szabotázs nyomaira bukkantunk az
Elakka kontinens ködfaerdeiben is. – Az ecazi ködfaszobrokat, amiket alkotóik a gondolat
erejével, irányítottan növesztenek, Impérium-szerte nagyra értékelték.
  A Moritani-házból való nagykövet – Lupido Ord – robusztus termetét meghazudtolóan
magas fejhangon kifakadt: – Az ecaziak már megint úgy akarják felhajtani az árakat, hogy
hiányt színlelnek. Ősrégi trükk, azóta alkalmazzák, hogy az enyves kezű elődeiket száműzték
a Régi Földről.
  – Egyáltalán nem így történt… !
  – Na de uraim! – szólt rájuk Fenring. A grummanok mindig lobbanékony népség voltak, a
legapróbb vélt sérelemre is heves kirohanással feleltek. Fenring bosszantónak találta az ilyen
hebehurgya viselkedést. Ránézett a feleségére. ? Tévedtünk volna, khmm, az ültetési rendet
illetően, drágám?
  – Inkább a vendéglista összeállításában – jegyezte meg csipkelődve Margot. Udvarias,
feszélyezett kacarászás hallatszott innen is, onnan is. A civakodók
  elnémultak, de továbbra is ellenségesen méregették egymást.
  –  Örömmel látom, hogy a mi kiváló planetológusunk magával hozta derék fiacskáját is –
mondta Harkonnen báró mézesmázos hangon. – Igazán jóvágású legényke. Úgy hírlik, te
vagy a legfiatalabb a meghívottak között.
  – Nagy megtiszteltetés számomra – válaszolt a fiú –,   hogy ilyen előkelő társaságban
lehetek.
  – Hallom, arra szántak, hogy apád nyomdokába lépj – folytatta a báró. Margot tisztán
érzékelte a rejtett gúnyt mély hangjában. – Nem is tudom, mire mennénk planetológus nélkül.
– Az igazat megvallva, Kynes ritkán fordult meg a városban, s annál is ritkábban küldte
kötelező jelentéseit a Császárnak – nem mintha Shaddam észrevette vagy hiányolta volna.
Margot férje elejtett szavaiból már értesült arról, hogy a Császár figyelmét más, egyelőre nem
sejtett ügyek kötötték le.
  Az ifjú átható tekintete felcsillant. – Megengeditek, hogy pohárköszöntőt mondjak
vendéglátóink tiszteletére? – emelte föl a vizeskupáját. Pardot Kynes elámult fia merészségén,
láthatóan zavarba jött, hogy nem neki jutott előbb eszébe a társasági illem.
  – Kiváló javaslat – hízelgett a báró. Margot észrevette, hogy máris lassabban forog a
nyelve a túl sok melanzsbortól.
  A tizenkét éves fiatalember mielőtt belekortyolt volna az italába, magabiztosan szólásra
emelkedett: – Meggyőződésem, hogy mindez a pompa, a bőséges lakoma és a temérdek víz,
amit elénk tártatok, pusztán halovány visszfénye annak a gazdagságnak, ami a szívetekben
lakozik.
  A vendégsereg helyeslően csatlakozott a tószthoz, de Margot meglátta szemükben a
mohóság villanását. Alig ült el azonban a pohárcsilingelés, a planetológus némi fészkelődés
után kibökte, ami kezdettől a nyelvén volt. – Fenring gróf, azt hallottam, speciális, nedves
klímájú üvegházat építtetsz a palotádban. Nagyon érdekelne, hol tart a kivitelezés. – Margot
ekkor döbbent rá, miért fogadta el Kynes a meghívást, minek a kedvéért volt hajlandó
otthagyni a sivatagot. Egyszerű, de praktikus zubbonyában és nadrágjában sokkal inkább
porlepte fremennek látszott, mint császári tisztviselőnek.
  – Ühümm, szóval tudomást szereztél a mi kis titkunkról? – Fenringről lerítt, hogy kínosan
érinti a dolog. – Ma este szándékoztam előrukkolni ezzel a meglepetéssel, sajna azonban
bizonyos… öhömmm… közbejött késedelmek miatt nem lehetséges. Talán valamikor máskor.
  –  Nem gondoljátok, hogy egy ilyen luxuskert fenntartásával olyasmivel kérkedtek az
Arrakis népe előtt, ami számukra elérhetetlen? – kérdezte az ifjú Weichih.
  – Egyelőre – dünnyögte Pardot Kynes az orra alatt.
  Margot meghallotta. Érdekes. Felismerte, hibát követne el, ha alábecsülné ezt a keresetlen
modorú férfit, vagy akár a fiát. – Szerintem nagyszerű dolog növényritkaságokat gyűjteni az
Impérium megannyi térségéből – érvelt türelmes hangon. – Az én szememben e növénykert
inkább ama gazdagság szemléltetésére szolgál majd, amit az univerzum nyújthat az
embereknek, s nem annak hangsúlyozására, milyük nincs.
  Pardot Kynes visszafogott, de szigorú hangon megdorgálta fiát: – Nem azért jöttünk, hogy
a nézeteinket másokra erőltessük.
  – Éppen ellenkezőleg, kérlek, fejtsétek ki nyugodtan a véleményeteket – unszolta őket
Margot lelkesen, s igyekezett tudomást sem venni a még mindig dühödten egymást méregető
ecazi és grummani nagykövetekről. – Nem vesszük rossz néven, ígérem.
  – Úgy van – szólt közbe egy carthagi fegyverkereskedő az asztal közepe tájáról. Az ujjain
annyi ékköves gyűrűt viselt, hogy alig tudta megemelni a kezét. -Mindnyájan meg akarjuk
ismerni a fremenek észjárását. Magyarázd csak el!
  Kynes lassan bólogatott. – Hosszú évek óta közöttük élek. Amit velük kapcsolatban
mindenekelőtt tudni kell, az az, hogy egész gondolkodásmódjukat a túlélésért folyó küzdelem
határozza meg. Semmit sem hagynak kárba veszni. Minden hulladékot újra felhasználnak,
értékesítenek.
  – Az utolsó csepp vízig – fűzte hozzá Fenring. – Még a… khmm… halottak testében
maradó vizet is, nemde?
  Kynes a fiára pillantott, aztán vissza Margot-ra. – A melegházatok vízigénye nem lesz
éppen csekély.
  –  Ugyan, mint császári megfigyelő, szabadon rendelkezem a természeti erőforrásokkal -
jelentette ki Fenring. – A feleségem üvegháza, véleményem szerint, megéri az árát.
  – Az előjogaidat senki sem vonja kétségbe – felelte Kynes rendíthetetlen nyugalommal. –
Én viszont Shaddam Császár planetológusa vagyok, ahogyan őelőtte IX. Elroodé is.
Mindketten a kötelességünket teljesítjük, Fenring gróf. Egyébként nem szándékozom
ökológiai előadást tartani, csupán Lady Margot kérdésére válaszoltam.
  –  Jól van, planetológus, akkor olyasvalamiről adj felvilágosítást, amit máig nem értünk az
Arrakison – szólt közbe a báró, tekintetét az asztalra szegezve. – Semelyik másik Harkonnen-
birtokon nem hullanak ilyen tempóban az embereim, mint itt. Felfoghatatlan az is, miért nem
képes a Liga elegendő meteorológiai felderítő műholdat pályára állítani, hogy megbízható
adatokhoz jussunk és előrejelzéseket végezhessünk. Rendkívül bosszantó.
  – Azért – hála a fűszernek – az Arrakis rendkívül jövedelmező is – jegyezte meg Margot. –
Különösen számodra, kedves báró.
  – Ez a bolygó nem egykönnyen hagyja kiismerni magát – folytatta Kynes. – Az én kurta
életemnél hosszabb időbe, több emberöltőbe is beletelik, mire kiderül, mi hogyan és miért
működik úgy. Annyit azonban tudok: meg kell tanulnunk a sivataggal együtt, s nem annak
ellenére élni.
  – A fremenek gyűlölnek minket? – kérdezte Caula hercegnő, a Császár unokahúga. Keze,
villáján egy falat konyakos brízzel, megállt a levegőben, félúton a szája felé.
  – Meglehetősen zárkózottak, és a nem fremenekkel szemben bizalmatlanok, de
tisztességes, egyenes jellemű emberek. A becsületkódexükön azonban még én magam sem
tudok teljes mértékben eligazodni.
  Margot kecsesen felvont szemöldökkel újabb kérdést intézett Kyneshoz, s éberen figyelte,
miként reagál. – Aztán igaz-e a mendemonda, planetológus, hogy te magad is fremenné lettél?
  – Én, úrnőm, császári tisztviselő vagyok és az is maradok, de meg kell adni, van mit
tanulnunk a fremenektől.
  Innen is, onnan is pusmogás, vagy emeltebb hangú eszmecsere hallatszott, miközben
meghozták a desszertet.
  – Császárunknak még mindig nincsen örököse – harsogta Lupino Ord, a grummani
nagykövet. A nagydarab férfiú hangja rikácsolásnak hatott. Megállás nélkül vedelt. – Csak két
lánya van, Irulan és Chalice. Nem mintha kétségbe akarnám vonni a nők értékét… – sunyított
körbe kajánul szénfekete szemével, elkapva jó néhány hölgy rosszalló pillantását. – Fiúörökös
híján azonban a Corrino-háznak félre kell állnia valamelyik másik Nagy Ház javára.
  – Császárunknak – ha ugyanolyan hosszú életű lesz, mint Elrood – jó egy évszázada lehet
még hátra – vetette közbe Margot. – Mellesleg tudsz róla, hogy Lady Anirul ismét várandós?
  – Bokros teendőim miatt időnként lemaradok a legfrissebb hírekről – felelte Ord és
felemelte a borospoharát. – Reméljük, a következő fiú lesz.
  – Úgy van! Biztosan! – kiáltozta több vendég.
  Bindikk Narvi, az ecazi diplomata azonban illetlen kézmozdulatot tett. Margot tudott az
ecazi Armand főherceg és a grummani Moritani vikomt között régóta fennálló
ellenségeskedésről, de nem hitte, hogy ennyire elfajultak a dolgok közöttük. Megbánta, hogy
ennyire közel ültette a két riválist egymáshoz.
  Ord felkapott egy hosszú nyakú palackot és öntött magának a kék borból, nem várta meg,
hogy az inas szolgálja ki. – Fenring gróf, rengeteg, a Császárunkat ábrázoló művészi alkotást
láttam a palotádban – festményeket, szobrokat, domborműveket. Nem gondolod, hogy
őfelsége túlságosan sokat költ efféle öncélú ajándékokra? Már tele van velük az egész
Impérium.
  – És minduntalan megrongálják, összetörik, ledöntik őket – horkantott a carthagi
fegyverkereskedő.
  Margot a planetológuson és a fián töprengve vett magának egy édes melanzs-süteményt a
desszertes tálcáról. Kíváncsi lett volna, vajon azt a pletykát hallották-e a vendégek, miszerint
e becses, művészi dísztárgyakban lehallgatókészülékek rejtőztek az alattvalók ténykedésének
megfigyelésére. Ott lógott egy ilyen plakett Ord mögött is a falon.
  –  Shaddam, öhömm, uralkodói hírnevének öregbítésére törekszik – bizonygatta Fenring. –
Hosszú éveket töltöttem mellette. Azt szeretné, ha nem azonosítanák igen magas kort megélt
apjával és annak politikájával.
  – Meglehet, de elhanyagolja a sardaukar sorállomány kiképzését, miközben a
tábornokait… Minek is hívják őket?
  – Burzegeknek – mondta valaki.
  – Igen, a burzegeit sorra előlépteti, a járadékuk már az eget veri, és egyéb juttatásokkal is
elhalmozza őket. Nem csoda, ha a közkatonák soraiban a harci szellem mindinkább
megcsappan, hiszen egyre többet követelnek tőlük egyre kevesebb apanázsért.
  Margot észrevette, hogy a férje vészjósló hallgatásba süppedt. Nagy szeme résnyire
szűkült, ahogy a zavaros fejű, korhely vendéget méregette.
  Egy nő súgott valamit a grummani nagykövet fülébe, mire az végigfuttatta ujját a
borospohara peremén. – Ó, igen, bocsánatot kérek, hogy a nyilvánvaló tényt magyarázom
olyasvalakinek, aki mindenkinél jobban ismeri Császár urunkat.
  – Ord, te idióta! – robbant ki Narviból, mintha csak az alkalmat várta volna, hogy valami
sértést vághasson a fejéhez.
  – Te meg a halál fia! – pattant föl a grummani nagykövet, felrúgva székét maga mögött.
Túl gyorsan, túl pontosan mozgott. Vagy csak tettette volna, hogy részeg, hogy ezzel is
provokálja a másikat?
  Lupino Ord előrántott egy csillogó röpítőtárcsás pisztolyt, és fülsiketítő durrogással
többször ellenfelére lőtt. Előre megtervezte volna, hogy provokálni fogja ecazi riválisát? A
vágótárcsák összevissza kaszabolták Narvi arcát és mellkasát, aki előbb meghalt, mint hogy a
pengék élén levő mérgek kifejthették volna hatásukat.
  A vacsoravendégek riadt kiáltozás közepette szétrebbentek. Az inasok lerohanták a
tántorgó nagykövetet, és kicsavarták kezéből a pisztolyt. Margot dermedten ült a helyén,
döbbenten inkább, mint ijedten. Elkerülte volna valami a figyelmemet? Ennyire elmélyült a
viszálykodás az Ecaz- és a Moritani-ház között?
  –  Zárjátok be az egyik alagsori cellába! – parancsolta Fenring. – Őr álljon az ajtó előtt
folyamatosan!
  – Én diplomáciai védettséget élvezek! – tiltakozott Ord, majdhogynem vinnyogó hangon. –
Úgysem mersz fogva tartani.
  –  Nem is hinnéd, mi mindent merek én! – A gróf körülhordozta tekintetét a rémült
arcokon. – Egyszerűen hagynom kellene, hogy a többi vendégem büntessen meg, kihasználva
a maga… khmm… védettségét, nem igaz? – Fenring intett, mire a dühödten fröcsögő férfit
elvonszolták onnan, hogy később védőőrizet alatt visszaszállítsák a Grummanra.
  Doktorok érkeztek sietve – ugyanazok, akiket Fenring korábban, az üvegházi balesetnél
látott. De már semmit sem tehettek a megcsonkított ecazi nagykövetért.
  Valóságos diplomáciai testület gyűlt itt össze ma, tűnődött Fenring. És egyiket se nyírtam
ki.
  – Ehemmm – fordult a feleségéhez, aki melléje húzódott. – Attól tartok, incidenssé fajultak
a dolgok. Ecaz főherceg kénytelen lesz hivatalosan panaszt emelni, és ki tudja, Moritani
vikomt hogy fog visszavágni.
  Utasította az inasokat, hogy vigyék ki Narvi tetemét a teremből. A vendégek szétszéledtek,
többen átvonultak a palota más helyiségeibe. – Visszahívjuk őket? – szorította meg Fenring a
felesége kezét. – Sajnálnám, ha így érne véget az est. Szólítsuk be a Zsonglőröket, adjanak elő
szórakoztató történeteket!
  Harkonnen báró a botjára támaszkodva, aminek a fogantyúját az arrakisi homokféreg
fejéről faragták, odajött hozzájuk. – Az ügy a te hatáskörödbe tartozik, Fenring gróf, nem az
enyémbe. Jelentsd te a Császárnak.
  – Intézkedni fogok – felelte szárazon Fenring. – Másik ügy kapcsán amúgy is a Kaitainra
kell utaznom, akkor tájékoztatom Shaddamot a szükséges részletekről. És a leghihetőbb
mentségekről.
  
   A Régi Földön egykor szakértői voltak a mérgeknek, ördögien ügyes emberek, ők árulták az
„utódlás porainak” nevezett szereket.
   RÉSZLET A KAITAINI KIRÁLYI KÖNYVTÁR EGYIK FILMKÖNYVÉBŐL
 
  Beely Ridondo udvari kamarás büszkeségtől sugárzó arccal masírozott be az ajtón. – Ő
Császári felsége, újabb lányod született! A feleséged az imént hozott világra egy gyönyörű,
egészséges leánygyermeket!
  Ám IV Shaddam Császár ahelyett, hogy vele örvendezett volna, fojtott hangon szitkozódni
kezdett, és elzavarta kamarását. Már a harmadik! Mihez kezdjek még egy lánnyal?
  Förtelmes hangulatban volt. Utoljára akkor érezte ennyire pocsékul magát, amikor azon
fáradozott, hogy roskatag apját eltávolítsa az aranyoroszlános trónusról. Szapora léptekkel a
dolgozószobájába sietett, melynek ajtaja fölött ősrégi dísztábla hirdette: „A jog a végső
tudomány.” Ekkora ostobaságot is csak Raphael Corrino koronaherceg mondhatott, aki sosem
törte magát a császári koronáért. Shaddam bezárkózott, majd belevetette magát terjedelmes,
magas támlájú szuszpenzorszékébe.
  A Császár szikár, középmagas, laza izomzatú, sasorrú férfi volt. Hosszú körmeit gondosan
manikűröztette, pomádéval bekent vörös haját egyenesen hátrafésülte. Szürke sardaukar-
egyenruhát viselt, de a vállrojtokkal, ezüst és aranypaszománnyal díszített katonai uniformis
már nem nyújtott neki akkora biztonságérzetet, mint régen.
  Ráadásul nem elég, hogy ismét csak leánygyermeke született, egyebek miatt is gyötörte a
gond. Nemrég a Harmonthep egyik fordított piramis alakú stadionjában, az ott tartott
gálakoncert alatt valaki felengedett egy óriási, az ő fejét formázó léggömböt. A sértően rút,
rikító karikatúra bohócnak ábrázolta őt, IV. Shaddam Császárt! A ballon ott lebegett a kacagó,
hahotázó tömeg felett, míg a harmonthepi dragonyos gárdisták lángoló cafatokká nem lőtték –
ebből legalább a bolond is érthetett! Ám az esetet követő szigorú megtorlás és vallatás
ellenére a sardaukar nyomozók sem tudták kideríteni, ki készítette vagy bocsátotta fel a
léggömböt.
  Másik alkalommal a Kanidar II.-n a Síremlék-kanyon gránitfalára írták föl százméteres
betűkkel, hogy: „Shaddam, nem lötyög a korona a csúcsos fejeden?” Az Impérium számtalan
világán egyre-másra megrongálták az újonnan felállított emlékműveit. Ám az elkövetőket
sosem látta senki.
  Valaki nagyon gyűlölhette, hogy ezt tette vele. Valaki. A talány szünet nélkül marcangolta
ő császári szívét, és egyéb gondolatok is nyugtalanították… közöttük Hasimir Fenring
közelgő látogatása, akitől a tleilaxiak titkos szintetikusfűszer-kísérleteiről várt jelentést.
  Amal-terv.
  ? kutatás, amiről csupán keveseknek volt tudomásuk, még apja uralkodása alatt vette
kezdetét. Amennyiben az Amal-tervet, az Impérium feltehetően legszigorúbban őrzött titkát
sikerül megvalósítani, a Corrino-ház felbecsülhetetlen értékű, kifogyhatatlan
mesterségesfűszer-forrás birtokába jut. Csakhogy azok az átkozott tleilaxiak már túl sok éve
kísérletezgettek, Shaddam pedig hónapról hónapra egyre idegesebb lett.
  Erre most… harmadszorra is egy nyavalyás lányi Shaddam egy pillantást sem óhajtott
vetni az új csecsemőre.
  Tekintete végigfutott a kazettás fal mentén egy könyvespolcig, melyen Anirul egész
alakos, menyasszonyi ruhás holofelvétele állt egy sor, a történelem legnagyobb katasztrófáit
taglaló, vaskos könyv szomszédságában. Hatalmas őzikeszeme, mely hol mogyorószínűnek,
hol sötétebbnek tűnt, rejtegetett valamit. Már korábban észre kellett volna vennie.
  „Titkos rangú” Bene Gesserit-asszonya harmadszorra sem felelt meg az elvárásnak: már
megint nem fiú utóddal ajándékozta meg, s erre az eshetőségre Shaddam végképp nem
számított. Elvörösödött dühében. Valamelyik ágyasától ugyan bármikor megkaphatta volna az
áhított fiúgyermeket, de amíg Anirul volt a törvényes felesége, beláthatatlan politikai
következményekkel járt volna, ha egy fattyat próbálja császári trónörökössé nyilváníttatni.
  Éppenséggel meg is ölhette volna Anirult, hogy másik nőt vegyen feleségül -az apja
elégszer megtette –,   de azzal magára bőszítette volna a Bene Gesserit-rendet. Minden
megoldódna, ingatta a fejét, ha Anirul szülne neki egy egészséges fiúcskát, akit az örökösének
nevezhet.
  Oly sok hónapon át várakozott, és tessék…!
  Shaddam hallott róla, hogy a boszorkányok akaratlagosan befolyásolni tudták testük vegyi
folyamatait, ezáltal megválaszthatták születendő gyermekük nemét. Nem lehetett az véletlen,
hogy csak lányok jöttek egymás után! Alaposan rászedték a Bene Gesserit közvetítői, amikor
Anirult rátukmálták. Hogy merték ezt tenni a Millió Világ Császárával? Ugyan mi volt Anirul
valódi rendeltetése az ő udvarában? Vajon beépített ügynökként a megzsarolásában
mesterkedett? Mit csináljon, elkergesse?
  Shaddam íróvesszejével erezett íróasztalán koparászott, miközben atyai nagyapja, III.
Fondil portréját mustrálta. A „Vadász” néven elhíresült Fondilt, aki előszeretettel és
következetesen letört minden ellenállást maga körül, ugyancsak félték és tisztelték a maga
idejében. Habár jóval Shaddam születése előtt meghalt már, unokájának volt némi fogalma a
Vadász módszereiről. Fondil biztosan megtalálta volna a módját, hogyan szabaduljon meg
egy makrancoskodó feleségtől…
  Shaddam megnyomott egy gombot az asztalán, mire kamarása ismét belépett a szobába.
Ridondo meghajolt, tar feje búbján megcsillant a fény. – Parancsolj, Sire.
  – Hívasd ide Anirult. Most.
  – Az úrnő ágyban van, Sire.
  – Nem hallottad, mit parancsoltam?
  Ridondo szó nélkül, pókszerű mozdulatokkal kisurrant az oldalajtón.
  Pillanatokkal később egy sápadt, illatfelhőbe burkolózó udvarhölgy járult Shaddam elé.
Remegő hangon megszólalt: – Császárom, Lady Anirul általam üzeni, hogy gyermeketek
világra hozatala nagyon kimerítette. Elnézésedet és engedelmedet kéri, de szeretne ágyban
maradni. Lehetséges volna, hogy inkább te látogasd meg őt és az újszülöttet?
  – Úgy, elnézésemet kéri? Nem érdekel az a nyomorult vakarcs, sem az újabb kifogások! A
Császárod parancsolja: küldd ide Anirult, most! És egyedül jöjjön, mindenféle szolga vagy
mechanikus szerkezet segítsége nélkül. Megértetted?
  Némi szerencsével holtan esik össze útközben, futott át Shaddam agyán.
  A rémült udvarhölgy meghajolt. – Ahogy óhajtod, Sire.
  Nem sokkal később Anirul falfehéren állt meg a dolgozószoba ajtajában, s
nekitámaszkodott az egyik bordázott oszlopnak. Gyűrött vörös-arany köntöse alól kivillant a
hálóinge. Rogyadozó térddel imbolygott ugyan, de a fejét büszkén feltartotta.
  – Mit tudsz mentségedre felhozni? – förmedt rá Shaddam.
  – Nehéz szülésem volt és meglehetősen gyenge vagyok.
  – Ez csak kifogás! Vagy annyira értelmes, hogy tudd, mire célzok. A bolondját járattad
velem éveken át.
  – Én? – pislogott vissza őzikeszemével Anirul, mintha azt hinné, Shaddamnak elment a
józan esze. – Bocsáss meg, felség, de ehhez én fáradt vagyok. Miért bánsz velem ilyen
kegyetlenül? Iderángatsz, a lányunkat pedig látni sem akarod.
  Shaddam ajka elfehéredett, mintha minden vért kiszorított volna belőle. A szeme résnyire
szűkült. – Azért, mert bár megadhatnád, mégis megtagadod tőlem a fiú örököst.
  –  Ez nem igaz, felség, pusztán mendemonda. – Anirulnak minden Bene Gesserit-
képzettségére szüksége volt, hogy talpon tudjon maradni.
  – A kémjelentésekben az áll, hogy távolról sem mendemonda. – A Császár fél szemmel
méregette asszonyát, mintha így jobban látná minden rezdülését. ? Meguntad az életedet,
Anirul?
  Valóban, vágott bele a gondolat Anirulba, Shaddam meg is ölhetné. Nincs közöttünk
szerelem, az bizonyos, de vajon magára merné-e vonni a Rend haragját azzal, hogy őt elteszi
láb alól? Trónra lépése idején Shaddam beleegyezett abba, hogy feleségül vegye, mivel
szüksége volt a Bene Gesserit képviselte
  erős szövetségesre az akkori zavaros politikai helyzetben. Mostanra azonban Shaddam
túlságosan elbizakodottá vált. – Egyszer mindenkinek meg kell halnia – felelte Anirul.
  – De nem feltétlenül azon a módon, amilyet én találnék ki neked.
  Anirul ügyelt rá, nehogy meglátsszon rajta, mennyire megrendült, inkább arra igyekezett
koncentrálni, hogy nincs egyedül, hiszen pszichéje magában hordozta múltbeli Bene Gesserit-
nővértársai kollektív emlékezetét, az úgynevezett Más Emlékeket. Tökéletesen nyugodt
hangon megjegyezte: – Nem vagyunk afféle fondorlatos, ármánykodó boszorkányok, akiknek
tartanak minket. – Ez természetesen nem volt igaz, de sejtette, Shaddamnak a gyanún kívül
nemigen volt egyebe.
  A férfi komorsága nem enyhült. – Ki fontosabb neked… a nővéreid vagy én?
  Anirul megbotránkozva csóválta a fejét. – Nincs jogod ilyesmit kérdezni tőlem. A
legcsekélyebb okot sem adtam rá, hogy azt érezd, hűtlen lettem a koronához.
  Anirul emelt fővel, büszkén emlékeztette magát kivételes helyzetére és szerepére a Rend
hosszú történelme során. Sosem vallotta volna be Shaddamnak, hogy rendfőnökeitől azt a
parancsot kapta, ne hozzon Corrino-fiút a világra. Nővérei bölcsessége ott visszhangzott
elméjében. A szeretet meggyengít. Veszedelmes, mert elhomályosítja az elmét, és letéríti az
embert a kötelesség útjáról. Eltévelyedés, szégyen, megbocsáthatatlan vétség. Nem
szerethetünk.
  Anirul megpróbálta elterelni Shaddam dühét. – Fogadd el a lányodat, Sire! Gondold meg,
általa fontos politikai szövetségeket köthetnénk. Beszéljük meg, milyen nevet adjunk neki.
Mit szólsz a Wensiciához?
  Ekkor riadtan észlelte, hogy meleg nedvesség csordul le a combján. Vér? Elengedtek a
varratok? Vörös cseppek hullottak le a szőnyegre.
  Anirul látta, hogy a Császár odakapja a tekintetét, majd elfutja a pulykaméreg. – Az egy
több évszázados szőnyeg!
  Ne mutass gyengeséget. Most olyan, mint az állat… ha meghunyászkodsz, az támadásra
ingerli, de ha erősnek lát, meghátrál. Anirul méltóságteljes lassúsággal elfordult, miközben
újabb csöppek gördültek le a lábáról, aztán imbolyogva megindult kifelé. – A Corrino-ház
történetét ismerve biztosra veszem, nem az első eset, hogy vér áztatja e szőnyeget – vetette
oda a válla fölött Shaddamnak.
  
   Mondják, a világegyetemben nincs se bizonyosság, se egyensúly, se állandóság – hogy semmi
sem marad meg eredeti állapotában, s hogy minden nap, minden óra, minden pillanat változást hoz.
   PANOPLIA PROPHETICUS – BENE GESSERIT-REND
 
  A Caladan-kastély tövében húzódó szaggatott tengerparton magányos alak álldogált az
egyik hosszú dokk végében, arccal a tenger és a felkelő nap felé. Keskeny, olajbarna arcával
és ívelt orrával sólyomra emlékeztetett.
  Halászhajóraj húzott ki éppen a nyílt víz felé, sodorvonalak kígyóztak minden csónak
mögött. Vastag pulóvert, köpenyt és kötött sapkát viselő férfiak tettek-vettek a zsúfolt
fedélzeteken, ahogy a felszerelést rendezgették. Odébb a parton füstgomolyokat eregettek egy
falu kéményei. A helybéliek „régi városnak” nevezték a több évszázados eredeti települést, a
kastély mögötti síkon elterülő elegáns főváros és űrrepülőtér elődjét.
  Leto Atreides herceg, aki egyszerű, kék halásznadrágot és vörös sólymos fehér zubbonyt
viselt, nagyot szippantott a friss, sós levegőből. Habár Leto az Atreides-ház feje volt – ő
képviselte a Caladant a Landsraad és a Császár előtt –,   szeretett korán kelni, mint a halászok,
akik közül sokat a keresztnevén szólított. A falusiak néha otthonaikba is meginvitálták
hercegüket, aki – biztonsági főnöke, a mindenkivel szemben bizalmatlan Thufir Hawat
kifogásai ellenére – alkalomadtán elköltött velük egy-egy ízletes cioppinót.
  A megélénkülő sós szél tarajosra korbácsolta a hullámokat. Leto szívesen csatlakozott
volna a tengerre menőkhöz, de túl sok kötelezettség várt rá. És nemcsak itt, hanem a maga
világán kívül is voltak nagy horderejű ügyek; felelősséggel tartozott az Impériumnak is,
nemcsak a népének, melyen uralkodott, úgyhogy temérdek fontos elintéznivalója akadt.
  Nem volt jelentéktelen dolog az a megdöbbentő gyilkosság sem, amit egy grummani
nagykövet követett el egy ecazi diplomata ellen a távoli Arrakison, de Moritani vikomt a jelek
szerint nem törődött a közvéleménnyel. A Nagy Házak máris császári beavatkozást sürgettek,
a súlyosabb konfliktust elkerülendő. Előző nap Leto üzenetet küldött a Landsraad Tanácsnak
a Kaitainra, s felajánlotta szolgálatait – mint közvetítő – az ügyben.
  Huszonhat esztendős létére már tapasztalt uralkodónak számított, hisz egy évtizede ült már
egy Nagy Ház trónján. Sikerét annak tulajdonította, hogy sosem szakadt el a gyökereitől.
Ezért néhai atyjának, Paulusnak tartozott köszönettel. Az öreg herceg látszólag fesztelen,
keresetlen modorú ember volt, aki szívesen érintkezett közemberekkel – akárcsak Leto. Ám
apja nyilván tisztában volt azzal – még ha Letónak nem is vallotta be soha –,   hogy inkább
politikailag volt ez jó taktika: közkedveltté tette a népe előtt. Pozíciója mindenesetre összetett
viselkedésmódot kívánt meg Letótól, s néha már maga sem tudta, hol kezdődik, illetve
végződik a személyes és a hivatalos, a nyilvánosságnak szóló énje.
  Leto Atreides nem sokkal azután, hogy drámai körülmények között nyakába szakadt az
irányítás, az egész Landsraadot elképesztette megrendítő elkobzási perével. Merész játszmára
vállalkozott, hogy tisztázza magát ama koholt vád alól, miszerint megtámadott volna két
tleilaxi hajót egy csillagbárka rakterében. Leto hazárdjátéka kivívta számos Nagy Ház
elismerését, sőt Hundro Moritani, egy ellenszenves, bakafántoskodó grummani vikomt, aki
gyakorta megtagadta, hogy együttműködjön – vagy akár részt vegyen – az Impériumot érintő
ügyekben, még levélben is gratulált neki. Azt írta, csodálattal adózik Letónak, amiért
„vakmerően felrúgva a szabályokat” bebizonyította, hogy „a vezetés szilárd meggyőződésű,
szilárd jellemű embereknek való, s nem paragrafusokon lovagló bürokratáknak.” Leto nem
volt teljesen bizonyos afelől, hogy Moritani hitt az ártatlanságában; úgy vélte, a vikomt
egyszerűen élvezte, hogy Atreides herceg a leküzdhetetlennek tűnő nehézségek ellenére
büntetlenül megúszta.
  Leto összeköttetésben állt a szóban forgó ügy másik érintettjével, az Ecaz-házzal is. Apja,
az öreg herceg, egyike volt az ecazi felkelés nagy hőseinek, Dominic Vernius oldalán küzdött
a kegyetlen lázadók ellen, hogy megvédelmezze az erdőkben gazdag világ Landsraadhoz hű
uralkodóit. Paulus Atreides ott állt az ifjú Armand Ecaz mellett a győzelmi ünnepségen is,
amelyen az ifjú főherceg visszakapta mahagóni trónját. Valahol az öreg herceg holmija közt
megvolt még az a Bátorság-rend, amit Armand Ecaz akasztott Paulus vastag nyakába. Aztán
az ecazi Elakka tartományból való volt az a két ügyvédnő is, akik a Landsraad-perben Letót
képviselték.
  Minthogy az ifjú Atreides herceget mindkét szemben álló fél nagyra értékelte, Leto
remélte, ki tudja békíteni őket. Politika! Apja mindig arra intette, igyekezzen átfogóan,
minden részletre kiterjedően megvizsgálni az adott nehézségeket.
  Zubbonya zsebéből elővette hangrögzítőjét, és lediktált egy levelet unokafivére, IV
Shaddam részére – gratulált neki ama örömteli esemény kapcsán, hogy újabb gyermeke
született. Az üzenetet hiteles futár viszi majd a következő kaitaini csillagbárkajárattal.
  Amikor aztán már nem hallatszott a nyílt tenger felé igyekvő halászhajók pöfó-gése, Leto
megindult felfelé a sziklafal tetejére vivő kanyargós, meredek kaptatón.
  Reggelijét az udvaron költötte el a húszesztendős Duncan Idaho társaságában. A kerek arcú
fiatalember zöld-fekete Atreides-egyenruhát viselt. Fekete szöghaját rövidre vágatta, hogy ne
zavarja a mozgalmas fegyveres kiképzés során. Thufir Hawat, aki rengeteget foglalkozott
vele, ígéretes tehetségű tanítványnak tartotta. Duncan azonban máris elsajátította mindazt,
amire a harcos Mentát egyáltalán megtaníthatta.
  Gyermekként a Harkonnenek rabigáját lerázva megszökött a Giedi Prime-ról, a Caladanra
menekült, s az öreg herceg kegyelmére bízta magát. Felnőve is az Atreides-ház egyik
leghűségesebb embere maradt, de mindenképpen a legjelesebb újonc fegyverforgató. Nemrég
pedig felvételt nyert az Atreidesek régi szövetségesének számító Ginaz-ház nagyhírű
kardmester képző akadémiájára.
  – Sajnálom, hogy itt hagysz minket, Duncan – mondta neki Leto. – Nyolc év nagy idő…
  Duncan kihúzott derékkal, eltökélten kijelentette: – De ha visszatérek, hercegem, sokkalta
jobban tudlak szolgálni, minden téren. Még akkor is fiatal leszek, és senki sem mer majd ujjat
húzni veled.
  – Ó, dehogynem, Duncan! Tévedsz, ha azt hiszed.
  A fiatalember eltöprengett, majd halvány mosolyra húzódott a szája. – Akkor azok fognak
tévedni. Nem én. – Felemelt egy cikk paradinnyét, beleharapott a sárga gyümölcsbe, aztán
letörölte az állára csurranó sós dinnyelevet. – Hiányozni fog ez a dinnye. A kaszárnyakoszt
nem túl izgalmas. – Azzal feldarabolta a szelet dinnyéjét.
  Bougainvillea-vesszők kapaszkodtak a falakra körülöttük, de mivel még tél volt, nem
virágzott a cserje. Azonban az évszakhoz képest langyos idő a kora tavasz ígéretével töltötte
meg a levegőt, és itt-ott előcsalogatta már a zsenge rügyeket. Leto elégedetten felsóhajtott. –
Sehol másutt az Impériumban nem láttam olyan gyönyörűt, mint a tavasszal ébredő Caladant.
  – A Giedi Prime közel sem jöhet hozzá, az bizonyos. – Duncan rögtön éberebb lett, amint
észrevette, milyen békés, oldott hangulatba került Leto. – Állandóan résen kell lennünk,
hercegem, a legapróbb figyelmetlenség is veszélyes lehet. Sose feledkezz meg az Atreidesek
és a Harkonnenek közti ősi viszályról!
  – Úgy beszélsz, akár Thufir – merítette bele Leto a kanalát az édes pundirizs-pudingba. –
Nem kétlem, nálad remekebb fickó nem állt még az Atreidesek szolgálatában, Duncan. Csak
aztán nehogy a nyolc év alatt megszállott gladiátort faragjanak belőled abban az iskolában!
Mivé leszel akkor?
  Az ifjú mélyen ülő kékeszöld szeme büszkén felragyogott. – Ginazi kardmester leszek!
  Leto eltűnődött, arra gondolt, mennyi veszély leselkedik Duncanra a kiképzés során. A
tanítványok közel harmada életét vesztette ez idő alatt. Duncan csak kacagott a statisztikákon,
és azt bizonygatta, sokkal reménytelenebb helyzetekből és teljesen esélytelenül is sikerült már
élve kiverekednie magát a Harkonnenekkel szemben. Nos, igaza volt.
  – Tudom, hogy sikerrel jársz – felelte Leto. Gombócot érzett a torkában, és mélységes
szomorúság töltötte el, amiért el kellett, hogy engedje Duncant. – De sose feledkezz meg a
könyörületről. Akármit tanulsz is, ne abban a hiszemben térj vissza, hogy különb vagy
másoknál.
  – Nem fogok, hercegem.
  Leto lenyúlt az asztal alá, és előhúzott egy bebugyolált, hosszú és keskeny csomagot, amit
átnyújtott Duncannak. – Ezért kértelek, hogy reggelizzünk együtt.
  A meglepett Duncan kibontotta, és egy mívesen cizellált díszkardot talált benne. A vésett
fonatmintás markolatnál fogva feltartotta. – Az öreg herceg kardja! Kölcsönadod nekem?
   ? Neked adom, barátom. Emlékszel, amikor rajtakaptalak a fegyverteremben, közvetlenül
azután, hogy az apám meghalt az arénában? Ezt a kardot emelted le az állványról. Akkor még
kurta legényke voltál, alig magasabb ennél a kardnál, de most már hozzánőttél.
  Duncan egyetlen szót sem tudott kinyögni, úgy meg volt hatva.
  Leto végigmustrálta a fiatalembert. – Azt hiszem, ha apám még élne, maga nyújtotta volna
át neked. Felnőttél, Duncan Idaho – megérdemled egy herceg kardját.
  – Jó reggelt! – kurjantott oda nekik egy kedélyes hang. Rhombur Vernius herceg őgyelgett
be az udvarra vaksin hunyorogva, de legalább fel volt öltözve. Jobb kezén tűzopál gyűrűje
piroslott. Nővére, Kailea ballagott mellette, rézvörös haját arany pánt fogta össze. Rhombur
tekintete a kardról Duncan könnyben úszó szemére szökkent. – Mi folyik itt?
  – Búcsúzóul emléket adtam Duncannak.
  Rhombur füttyentett. – Nem túl cifra ez egy istállófiúnak?
  – Túl drága ajándék, meglehet – sandított Duncan Letóra, aztán Rhomburra meredt. –
Csakhogy soha többé nem dolgozom az istállóban, Vernius herceg. Mire legközelebb
találkozunk, kardmester leszek.
  – A kard a tiéd, Duncan ? jelentette ki Leto határozottan, az apja hanghordozását utánozva.
  – További vitának pedig helye nincs.
  – Ahogy óhajtod, hercegem – hajtotta meg magát Duncan. – Most pedig megbocsássatok,
készülődnöm kell az útra. – Azzal a fiatalember kimasírozott az udvarból.
  Rhombur és Kailea letelepedtek az asztalhoz, hogy nekilássanak a reggelijüknek. Kailea
rámosolygott Letóra, de nem a szokott nyájassággal. Évek óta tartott már szemérmes
románcuk, de a herceg politikai megfontolásból nem akart komolyabban belebonyolódni –
apja alaposan elplántálta benne, hogy mint hercegnek, a Caladan népe iránti
kötelességtudatból, egy befolyásos Nagy Házból kell nősülnie. Egymás kezét is csupán
egyetlenegyszer fogták meg; Leto még csak meg sem csókolta a lányt.
  Kailea hangját lehalkítva kérdezte: – Az apád kardját, Leto? Igazán szükség volt erre?
Túlságosan értékes ajándék.
  –  Hisz csak egy tárgy, Kailea. És Duncannek többet jelent, mint nekem. Én kard nélkül is
őrzöm apám emlékét. – Ekkor Letónak megakadt a szeme barátja borostás ábrázatán.
Rhombur sokkal inkább úgy festett, mint valami halász, s nem mint herceg. – Mikor
borotválkoztál utoljára? – korholta.
  – A cinóbervörös ördögét! Hát nem mindegy, hogy nézek ki? – kortyolt bele a cidritlevébe,
majd elhúzta a száját a fanyar italtól. – Úgysincs semmi fontos elintéznivalóm.
  Kailea hallgatagon falatozott és közben a bátyját tanulmányozta. Metsző pillantása volt
zöld szemének; macskaszerű szája csücske rosszallóan legörbült.
  Leto is Rhomburt figyelte, s megállapította, hogy barátja arca ugyan megőrizte gyermekes
pufókságát, de barna tekintetéből kihunyt a fény. Búskomorság lett úrrá rajta, amióta
elveszítette otthonát, meggyilkolták az anyját, s apjának nyoma veszett. Mostanra mindössze
ő és a nővére maradtak meg egykor dicső családjukból.
  –  Tulajdonképpen mindegy – hagyta rá Leto. – Ma nem várnak ránk elintézendő
államügyek, nem készülünk a fényes Kaitainra sem. Akár fürödnöd sem kell többé. – Leto a
pundirizspudingját kavargatta, de a hangja váratlanul élesen csattant. – Mindazonáltal az
udvartartásom tagja vagy – és az egyik legbensőbb tanácsadóm. Reméltem, hogy mostanra
kész tervvel állsz elő, hogyan szerezd vissza elveszett birtokaid s pozíciódat.
  Rhombur máig minden inggallérjára ráhímeztette a bíbor és réz spirált, emlékeztetőül az Ix
dicső napjaira, amikor a tleilaxi hatalomátvételt megelőzően még a Vernius-ház uralkodott a
gépezetek bolygóján. Leto azonban látta, hogy a gyűrött ingre bizony ráfért volna már a
mosás.
  – Leto, bár tudnám, mit tehetnék, menten csillagbárkára pattannék és megpróbálnám! –
felelte durcásan Rhombur. – A tleilaxiak áthatolhatatlanul elbarikádozták magukat az Ixen.
Akarod, hogy Thufir Hawat még több kémet küldjön oda? Az első három képtelen volt lejutni
a föld alatti barlangvárosba, az utolsó kettő pedig nyomtalanul eltűnt. – Eltöprengett. –
Egyedül abban reménykedem, a hozzánk hű ixiek belülről bomlasztják majd fel a zsarnoki
hatalmat és hamarosan kiűzik az elnyomókat. Csak sikerüljön nekik!
  – Optimista vagy, komám – legyintett Leto.
  Kailea a homlokát ráncolva megszólalt. – Jó tíz éve már, Rhombur. Vajon mennyi időbe
telik egy ilyen varázslatos átalakulás?
  Fivére zavarában igyekezett másra terelni a szót. – Hallottátok, hogy Shaddam felesége
harmadszorra is lányt szült?
  Kailea fújt egyet. – Shaddamot ismerve fogadok, nincs túlságosan elragadtatva attól, hogy
most sem lett fiú örökös.
  Leto igyekezett elhessegetni az efféle sötét gondolatokat. – Talán igenis repes a
boldogságtól, Kailea. Különben is, a feleségének még bőven van ideje, hogy fiút szüljön neki.
– Odafordult Rhomburhoz. – Erről jut eszembe: meg kéne nősülnöd, öregem!
  – Hogy legyen, aki megmossa a nyakam és rám szól, hogy borotválkozzak meg?
  –  Gondolom azért, hogy megalapozd a te Házadat. És továbbvidd a Vernius-vérvonalat
egy száműzetésben született trónörökössel.
  Kailea majdnem közbeszólt – támadhatott valami ötlete –,   de inkább elmajszolta a
dinnyéjét, majd rágcsálni kezdett egy pirítóst. Egyszer csak felállt, s távozott az asztaltól.
  A hosszúra nyúlt csöndben könnyek gyűltek az ixi herceg szemébe, aztán leperegtek az
arcán. Szégyenkezve törölte le őket. – Igen. Ezen már magam is gondolkodtam. Honnan
tudtad?
  – Több ízben említetted, miután ledöntöttünk két-három fiaskó bort.
  – Á, őrültség! A Házam letűnt, az Ix fanatikusok kezére került.
  – Akkor alapíts egy új Alsóbb Házat itt, a Caladanon! Indíts be új családi vállalkozást!
Körülnézünk az iparágak között s meglátjuk, mihez kezdhetünk. Kaileának megvan az üzleti
érzéke hozzá. Én majd támogatlak minden szükséges eszközzel, hogy elindulhass.
  Rhombur megengedett magának egy keserédes kacajt. – Közös lónak túros a háta, Leto
Atreides herceg! Nem, inkább maradok a háttérben és vigyázok rád, nehogy az egész kastélyt
elkótyavetyéld.
  Leto komoly arccal bólintott, aztán ujjhegyüket birodalmi módra egymásba akasztva kezet
adtak rá.
  
   A természet nem hibázik; a helyes és a helytelen emberi kategóriák.
   PARDOT KYNES: ARRAKISI ELŐADÁSOK
 
  Egyhangú napok. A háromfős Harkonnen-őrjárat egy ezerkilométeres repülési útvonal
mentén cirkált az aranyló hullámokat vető homoktenger fölött. A könyörtelen sivatagi tájon
már egy porgomoly is izgalmat keltett.
  A katonák hosszú ívet írtak le páncélozott ornitopterükkel a hegyes vidék mentén, aztán
délnek fordultak a nagy kiterjedésű lapályok, teknők fölé. Glossu Rabban, a báró unokaöccse
s egyben az Arrakis ideiglenes bolygókormányzója azt a parancsot adta nekik, hogy
rendszeresen jarorözzenek, mutassák magukat – hadd lássák a sivataglakók odalent a mocskos
falvaikban, hogy a Harkonne-nek figyelik őket. Mindig!
  Kiel, az oldalsó lövegkezelő, olybá tekintette feladatát, mintha egyenesen arra kapott volna
felhatalmazást, hogy lepuffantson minden, a törvényes fűszerkitermelőhelyek közelében
kószáló frement. Mit képzelnek ezek a koszos csavargók, keresztül-kasul járkálhatnak a
Harkonnenek földjein a carthagi körzeti hivatal engedélye nélkül? Minthogy azonban fényes
nappal csupán elvétve botlottak bele egy-két fremen nomádba, unalmassá vált a munka.
  Garan, a pilóta, föl-le szánkáztatta a toptert a termikeken, mintha csak hullámvasutat
vezetett volna. Szenvtelen ábrázata néha-néha farkasvigyorra húzódott, amikor a gép
légörvénybe kerülve nagyokat bukdácsolt. Az öt napja tartó járőrözés alatt nem győzte
javítgatni az eltéréseket a helyrajzi térképeken, s folyton dohogott, ha újabb hibát fedezett fel.
Ilyen pocsék térképekkel még nem találkozott.
  Hátul, az utastérben egy Josten nevű fickó ült, akit nemrég helyeztek át a Giedi Prime-ról.
Az ipari létesítményekhez, szürke égbolthoz és piszkos épületekhez szokott Josten meredten
bámulta a kopár, homokos pusztát, szinte hipnotikus állapotba került a hullámzó dűnék
látványától. Ő figyelt fel egy kis por-gomolyra a déli ég alján, mélyen bent a Temetősíkságon.
– Mi az ott? Fűszergyár?
  – Az kizárt – dünnyögte Kiel, a lövegkezelő. – A fűszeresek keskeny, tölcsér alakú
porfelhőt okádnak ki magukból, fel a levegőbe.
  – Nem lehet portölcsér, ahhoz túl alacsony. Túl kicsi. – Garan vállat vont, aztán megrántva
a topter kormánykarjait, elsüvített a kis vörösesbarna felhő felé. – Megnézzük. – Annyi
unalmas nap után szíves-örömest vállalta a kitérőt, még ha csak egy nagyobb sziklaalakzatnak
bizonyul is…
  Amikor a helyszínre értek, se nyomokat, se járműveket, se emberi jelenlétre utaló jeleket
nem tapasztaltak – mégis több négyszögölnyi letarolt terület tárult a szemük elé. Rozsdabarna
elszíneződés festette sötét okkersárgára a homokot azon a folton, mintha a sivatagon esett
vérző sebet szárította volna be az égető nap.
  – Úgy fest, mintha valaki bombát dobott volna le ide ? jegyezte meg Kiel.
  – Fűszerkitörés is lehetett – találgatott Garan. – Leszállok, hogy tüzetesebben
megvizsgálhassuk.
  Amint a topter lezökkent a felkavart homokra, Kiel felhajtotta a csapóajtót. A szabályozott
hőmérsékletű levegő kiszökött, helyére hőhullám tódult be. Kielt köhögés fogta el a portól.
  Garan kihajolt a pilótafülkéből és körbeszimatolt. – Érzem. – Megpörkölődött fahéjszag
vágott az orrába. – Holtbiztos, hogy fűszer kitörés volt.
  Josten kipréselte magát Kiel mellett, és lehuppant a puha talajra. Ámulva lehajolt, felkapott
egy marék okkersárga homokot és megnyalta. – Összekotorhatnánk magunknak némi friss
fűszert, egy vagyont kapnánk érte.
  Kiélnek ugyanez volt az első gondolata, de aztán gúnyosan letorkolta a zöldfülű ifjoncot. –
Aztán mivel dolgoznád fel? Az ujjaiddal? Külön kell választani a homoktól.
  Garan csendesen, de higgadt, határozott hangon megszólalt. – A nyers fűszeren nehéz
túladni. Ha Carthagban próbálkoznál valamelyik utcai árusnál, menten Rabban kormányzó elé
hurcolnának – vagy ami még rosszabb, magyarázkodhatnál Fenring grófnak, mit keres a
Császár fűszere egy járőr zsebében.
  A katonák odabaktattak a szertefoszló porfelhő közepén keletkezett hepehupás
mélyedéshez. Josten körülkémlelt. – Biztonságos itt? A nagy férgek őrzik a fűszerüket.
  – Berezeltél, kölyök? – ugratta Kiel.
  – Hajítsuk oda a féregnek, ha mégis jönne egy – javasolta Garan. – Időt nyernénk, hogy
elhúzzuk a csíkot.
  Ekkor Kiel mozgást vett észre a feltúrt homokban, tekergőző valamiket, amelyek úgy
izegtek-mozogtak, akár a nyüvek a rothadó húsban. Josten eltátotta a száját, mintha szólni
akart volna, de aztán becsukta.
  Egy kétméteres, szelvényezett testű, ostorként hajladozó jószág emelkedett ki a homokból.
Olyasmi vastag volt, mint egy óriáskígyó, tátott szájában villogó, tűhegyes fogak sorakoztak
le a torkáig.
  – Homokféreg! – szakadt ki Jostenből.
  – Vakarcs ez még – szólt fölényesen Kiel.
  – Újszülött… vagy mi – hümmögött Garan.
  A féreg jobbra-balra ingatta a fejét, szeme nem volt. Hirtelen még több csúszómászó
termett elő, ott tekergőztek seregestül, mintha éppen a robbanás következtében keltek volna
ki.
  – Honnan az ördögből kerültek ezek ide? – hőbörgött Kiel.
  – Ez nem volt benne a tájékoztató anyagban – dohogott Garan.
  – Nincs kedvetek… fogni egyet? – kérdezte Josten.
  Kielnek már a nyelvén volt egy csattanós gorombaság, de lenyelte, mert ráébredt, a
zöldfülű újonc egészen elmés dolgot talált ki. – Gyerünk! – kurjantotta, és futásnak eredt.
  A féreg, érzékelvén a mozgást, hátrahőkölt, nem tudta, támadjon vagy iszkoljon inkább.
Aztán ívbe görbült, mint valami tengeri kígyó, és fejest ugorva a homokba, tekergőzve fúrta
magát mind mélyebbre előre.
  Josten odarohant és rávetődött a szelvényezett testű csúszómászóra. Erősen átkarolta a
dereka táján. – Hú, de erős! – prüszkölte. Mögötte a lövegkezelő ugrott rá a csapkodó farokra
és megmarkolta.
  A féreg megpróbált kisiklani a szorításukból, de akkor Garan a homokba dugta a kezét és
fojtófogással elkapta az állatot a feje mögött. Heves birkózás kezdődött. A kicsiny
homokféreg hányta-vetette magát, akár egy angolna, amit áramütés ért.
  Ekkor a gödör túloldalán, mint valami meghökkentő periszkóperdő, rengeteg törpeféreg
bukkant fel ágaskodva a dűnék tengeréből, kerek fekete szájnyílásukat a katonák felé fordítva.
Egy dermesztő pillanatig Kiel attól félt, hogy csapatostul rájuk rontanak, mint a hárpiapiócák,
ehelyett a fejletlen férgek elmenekültek a föld alá.
  Garan és Kiel kirángatták foglyul ejtett zsákmányukat a homokból és az ornitopterhoz
vonszolták. A Harkonnen-járőrök fel voltak szerelve mindenféle, bűnözők befogásához
szükséges eszközzel, még olyan régimódiakkal is, amikkel megpányvázhatták az üldözöttet,
mint valami állatot. – Josten, hozd ide a köteleket a szerszámosládából! – kurjantott a pilóta.
  Az újonc futva érkezett a kötelekkel, hurkot csinált, azt a féreg nyakába vetette és erősen
meghúzta. Garan eleresztette a fickándozó jószágot és elkapta a kötelet, azt húzta, miközben
Josten egy másik kötelet kanyarított lejjebb a féreg ruganyos teste köré.
  – Mihez kezdünk vele? – kérdezte Josten.
  Egyszer Kiel, arrakisi szolgálata elején, részt vett Rabban egyik félresikerült
féregvadászatán. Jól felfegyverzett különítménnyel mentek, volt velük egy fremen vezető,
még egy planetologus is. A frement csalinak használva előcsalogattak egy óriási homokférget
és robbanóanyaggal megölték. Mielőtt azonban Rabban rátehette volna a kezét a trófeára, az a
dög szertefoszlott, amőbaszerű cafatokká oszlott és belesüppedt a homokba, nem maradt utána
más, csak a porcos váz és a szétszóródott kristályfogak. Rabban tombolt dühében.
  Kielnek görcsbe rándult a gyomra. Mi lesz, ha a báró unokaöccsének sérti a büszkeségét,
hogy három közönséges járőrnek sikerült, ami neki nem? – Fojtsuk inkább vízbe.
  – Vízbe fojtani? – háborgott Josten. – Mi a szösznek? Miért kéne ilyesmire pocsékolnom a
vízadagomat?
  Garan, mintha villám csapott volna belé, felkapta a fejét. – Hallottam, hogy a fremenek is
ezt csinálják. Ha vízbe fojtanak egy törpeférget, azt mondják, valami ritka mérget köp ki
magából.
  – Úgy igaz – bólogatott Kiel. – Az a tébolyult sivatagi népség a vallási szertartásaikhoz
használja. Őrjöngő, vad orgiákra sarkallja őket, sokan bele is pusztulnak.
  – De… csak két liter kanna vizünk van a fülkében ? jegyezte meg Josten még mindig
idegesen.
  – Akkor csak egyet használunk fel. Tudok egy helyet, ahol újra megtölthetjük. – A pilóta
és a lövegkezelő szeme összevillant. Régóta járőröztek már együtt, szavak nélkül is értették
egymást.
  A féreg mintha megsejtette volna, milyen sors vár rá, még ádázabbul hánykolódott,
tekergőzött, de érezni lehetett, hogy máris gyengül.
  – Nyerjük ki belőle a szert – mondta Kiel –,   aztán meglátjátok, milyen remek mókát
eszeltem ki.
  Éjjel a katonák lopakodó üzemmódban repülő járőrtopterukkal elsuhantak az éles
hegygerincek fölött, s egy nyereg mögül előbukkanva leszálltak egy göröngyös platóra, ami a
Bilar tábor nevű nyomorúságos falu fölött húzódott. A falusiak sziklába vájt üregekben és a
lapályok felé elnyújtózó bódékban, viskókban éltek. Szélmalmok szolgáltatták az energiát; a
tárolótartályokon hunyorgó apró fények odavonzottak néhány lepkét, no és a velük táplálkozó
denevéreket.
  Az elzárkózó fremenekhez képest az itteni bennszülöttek valamelyest civilizáltabbak
voltak, mégis sokkal szánalmasabbak: olyanok laktak itt, akik vagy sivatagi vezetőként vagy
fűszerbányászként tengették életüket. Rég elfeledték, hogyan maradjanak fönn a saját világuk
nyújtotta körülmények között – bolygókormányzóikon élősködő parazitákká váltak.
  Egy régebbi útjuk során Kiel és Garan felfedeztek egy álcázott ciszternát -kincset érő
vízmedencét – itt, a fennsíkon. Kiel képtelen volt rájönni, honnan szerezhetett ez a koszos
népség ilyen rengeteg vizet. Valószínűleg csalást követtek el, nagyobb lélekszámot vallva be,
mint a tényleges, csakis így húzhattak ki a nagylelkű Harkonnenekből többet, mint ami járt
volna nekik.
  Bilar tábor lakói sziklákkal fedték le a ciszternát, úgyhogy természetes kitüremkedésnek
hatott, de őröket nem állítottak titkos vízkészletük védelmére. Valami oknál fogva a sivatagi
kultúra tiltotta a lopást, jobban, mint a gyilkosságot. Meg sem fordult a bennszülöttek fejében,
hogy javaikat banditáktól, vagy sötétben ólálkodó tolvajoktól féltsék.
  A Harkonnen-katonáknak természetesen nem is az volt a szándékuk, hogy vizet lopjanak –
legalábbis nem többet, mint amennyire maguknak szükségük volt.
  Josten engedelmesen elügetett a ciszterna irányába, kezében a lötyögő tartállyal. Benne
volt az a sűrű, mérgező anyag, amit a tartályban vergődő féreg megfulladása után kiválasztott
magából. A tettük miatt megilletődött és izgatott katonák az ernyedt tetemet a fűszer kitör és
okozta mélyedés szélére lökték, aztán úgy elszeleltek, mintha ott se lettek volna. Kiel egyre
azon aggódott, nehogy a baljós szer mérgező kigőzölgése átrágja magát a liter kanna falán.
  Garan elfordította a ciszterna rafináltan rejtett csapját, és teletöltötte az egyik üres
kannájukat. Kár volna elpocsékolni az összes vizet, miközben ízetlen tréfát űznek a
falusiakkal. Ezután Kiel felkapta a féregváladékot tartalmazó kannát és a tartalmát beleöntötte
a vízmedencébe. Lesz majd meglepetés, ha isznak a jogtalanul szerzett vízkészletükből! –
Úgy kell nekik!
  – Szerintetek mit csinál velük ez a szer? – faggatózott Josten. Garan megvonta a vállát. –
Összehordanak mindenféle marhaságot.
  – Mi lenne, ha megkóstoltatnánk a kölyökkel? – kacsintott a lövegkezelő. Josten tiltakozó
kézmozdulattal elhátrált. Garan ismét a mérgezett ciszternára
  fordította a tekintetét. – Lefogadom, hogy letépik magukról a ruhát, és anyaszült
meztelenül ropják a táncot végig az utcán, rikoltozva, akár az őrült kakaduk.
  –  Maradjunk itt és lessük meg őket! – javasolta Kiel.
  Garan összevonta a szemöldökét. – De akkor te agyalod ki, milyen mentséggel álljunk
Rabban elé, ha megkérdezi, miért késtünk!
  – Jó, menjünk – vágta rá Kiel.
  Miközben a féregméreg szétoszlott a ciszternában, a Harkonnen-katonák sietve
visszacaplattak az ornitopterükhöz, morcosan, amiért nem láthatják, csínytevésük mit vált ki a
falusiak között.
 
  Előttünk minden tanulási módszernek az ösztönösség volt a kerékkötője. Előttünk az
ösztöneik által vezérelt kutatók figyelme korlátozott időtartamra terjedt ki – gyakran
mindössze egyetlen élethosszra szorítkozott. Fel sem merült bennük, hogy ötven vagy akár
több generációt felölelő tervek megvalósítására törekedjenek. A teljes ideg– és
izomrendszeri képzés még mint elképzelés sem merült fel. Mi azonban megtanultunk
tanulni.
  BENE GESSERIT: AZHAR KÖNYV
 
  Igazán olyan különleges ez a gyermek? Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya a
tökéletesen arányos testfelépítésű leánykát figyelte, aki éppen prána-bindu izom- és
idegrendszeri gyakorlatokat végzett az Anyaiskola edzőtermének keményfa padlóján.
  Mohiam, aki nemrég tért vissza a szerencsétlen kimenetelű arrakisi bankettről, igyekezett
elfogulatlanul, igazi érzéseit elfojtva szemlélni tanítványát. Jessica. Az én lányom… Sosem
szabad megtudnia származása titkát, sejtelme sem lehet róla. Ő, a szülőanyja. A Bene Gesserit
fajnemesítési táblázataiban sem a rendben felvett nevén szerepelt, hanem az eredeti nevén,
hogy „Tanidia Nerus.”
  A tizenkét esztendős Jessica egyenes tartásban, karját lelógatva állt, s igyekezett teste
minden izmát ellazítani. Elképzelte, hogy jobb kezében kést szorongat, s tekintetét előre, egy
képzeletbeli ellenfélre szegezte. Mélységes belső béke töltötte el, erősen összpontosított.
  Mohiam éles szeme azonban alig észrevehető rángásokat fedezett fel Jessica lábikrája,
nyaka és az egyik szemöldöke táján. Ezt még gyakorolnia kell, tökéletesítenie a technikáját,
de kiválóan haladt és ígéretes tehetségnek bizonyult. Jessica rendkívüli türelemmel volt
megáldva, ami képessé tette arra, hogy figyelmét higgadtan az adott feladatra irányítsa.
  Hogy tud koncentrálni ez a lány…! Kiváló adottságai vannak. A Jajnemesítés csodája.
  Jessica villámgyors mozdulattal balra vetődött, megpördült, majd ismét szo-borszerűen
megmerevedett. Mohiam felé fordította a tekintetét, mégsem látta kiképző nevelőjét.
  A szigorú Tisztelendő Anya belépett az edzőterembe, belenézett a lány tágra nyílt zöld
szemébe, de ürességet látott benne, mintha élettelen báb lett volna. Jessica egészen elmerült
ideg– és izomrostjai rengetegében.
  Mohiam megnedvesítette az ujját és a lány orra alá dugta. Egészen enyhe kilégzést észlelt.
A zsenge leányka keble alig mozdult. Jessica majdnem tökéletes foindu-nyugalomba került…
de mégsem egészen.
  Kemény munka vár még rá.
  A Rend szemében csak a tökéletesség volt elég jó. Mohiam, mint Jessica oktatója, addig
ismételteti majd tanítványával az ősrégi gyakorlatokat, amíg végleg el nem sajátítja.
  A Tisztelendő Anya visszahúzódott, tovább figyelte Jessicát, de nem zökkentette ki a
koncentrálásból. A kisleány ovális arcát tanulmányozta, vajon kinek a vonásai tükröződnek
rajta: a magáé, vagy az apáé, Vladimir Harkonnen báróé. Hosszú nyakát és kicsi orrát tőle
örökölte, de a homloka íve, széles, telt ajka és sima bőre a báróra ütött… legalábbis a hajdani
énjére, amikor még egészséges volt és vonzó külsejű. Jessica távol ülő zöld szeme és csillogó
bronzvörös haja sokkal régebbi ősöktől származott.
  Ó, ha tudnád! Mohiamnak eszébe jutott, amit erről a Bene Gesserit-tervről tudott: hogy
majdan Jessica leánya, elérvén a felnőttkort, arra rendeltetett, hogy életet adjon a Kwisatz
Haderachnak – évezredek gondos fajnemesítési erőfeszítései kicsúcsosodásának! Mohiam a
lány arcát fürkészte, hátha észrevesz valami apró jelet, ami a történelmi jelentőségére utal.
Még nem értél meg arra, hogy megtudd.
  Jessica motyogni kezdett, egy ősi, a Bene Gesserit Iskolával egyidős mantrát szavalt: –
Minden támadó egy végtelen ösvényen sodródó toll. Közeledik, irányt változtat, távolodik. Én
vagyok a fuvallat, ami odébb röpíti a tollat.
  Mohiam hátrahúzódott, amint leánya fürge szökkenésekkel megkísérelt egy reflexszerű
mozdulatsort kivitelezni. De Jessicán látszott, még mindig akaratlagosan irányítja az izmait,
ahelyett, hogy hagyná, hogy maguktól tegyék a dolgukat.
  A lány egyenletesebben és szabályosabban mozgott, mint korábban, sokkal
összerendezettebben. Nyilvánvaló fejlődése lenyűgöző volt, mintha letisztult volna benne
mindaz, amit eddig tanult, és fellendült volna a következő, magasabb szintre. Mindazonáltal
Mohiam még mindig túl energikusnak érezte, túlzottan szertelen ifjúi hevületet érzékelt
benne.
  A lányt az elvetemült Harkonnen báró nemzette, durva erőszakot téve Mohiamon, miután a
Bene Gesserit csak zsarolással tudta kicsikarni tőle az áhított gyermeket. Mohiamnak azonban
a nemi erőszak alatt sikerült bosszút állnia meggyalázóján. Teste belső kémiai folyamatait egy
bizonyos Bene Gesserit-módszer szerint szabályozva fájdalmas, a férfi szervezetét teljesen
tönkretevő kórral fertőzte meg. Remekül kitervelt, lassú és gyötrelmes szenvedéssel teli
leépülés várt az átkozottra. Az utóbbi évben a báró, betegsége előrehaladtával, már csak botra
támaszkodva tudott járni. Fenringek vacsoráján Mohiam közel állt hozzá, hogy elárulja a
szétfolyt testű férfinak, mit tett vele.
  De jobb, hogy nem mondta meg, mert abból másik összetűzés is kerekedett volna az
arrakeeni kormányzói palota ebédlőjében, csak sokkal ádázabb, mint az ecazi és a grummani
nagykövetek civakodása. Mohiam esetleg kénytelen lett volna bevetni halálos harci
technikáját és végezni a báróval. Már Jessica is, a jelenlegi képzettsége mellett képes lett
volna könnyedén és gyorsan végezni a férfival – a tulajdon apjával.
  Ekkor fémes kattanással emberméretű bábu ugrott elő a padlóból. A gyakorlat következő
fázisa. A lány szélsebes reagálással megpördült és egyetlen nagyszerű rúgással lefejezte a
figurát.
  – Kecsesebben! A halálos ütés legyen könnyed és precíz.
  – Igenis, Tisztelendő Anya.
  – Azért büszke vagyok rád, kiváló teljesítményt nyújtottál. – Mohiam rá nem jellemző
módon oly gyengédséggel mondta ezt, hogy feljebbvalói biztosan nem helyeselték volna, ha
hallják. A szeretet minden kifejezési formája tilos volt.
  – A Rendnek komoly tervei vannak veled, Jessica.
  
   A „Xuttuh” szónak számtalan jelentése van. Minden Bene Tleilax tudja, hogy így hívták első
Mesterünket. Amint azonban a személye egyszerű halandóból felmagasztosult, a szó mélyebb és
összetettebb értelmezést kapott. Attól függően, milyen hangsúllyal és hanglejtéssel ejtjük, a
„Xuttuh” jelentheti azt, hogy „üdv”, vagy hogy „légy áldott.” Jelenthet egyetlen szóba sűrített
imádságot is, amit a buzgó hívő mondogat, miközben a Nagy Hit nevében a halálra készül. Ezen
okokból választottuk újonnan meghódított s azelőtt Ixnek nevezett bolygónk számára a Xuttuh
elnevezést.
   TLEILAXI OKTATÓLEMEZ
 
  Egy szükségterv pusztán annyit ér, amennyit az elme, amely készítette.
  Mélyen bent a kutatóközpont zegzugos épületében Hidar Fen Ajidica e szóláson
töprengett. Nagyon is jól értette. Egy napon a Császár embere meg akarja majd ölni őt;
körültekintően meg kellett hát szerveznie a védelmét.
  – Erre, kérlek, Fenringgróf – nyájaskodott Ajidica mézesmázos hangon, miközben azt
gondolta: tisztátalan powindah! A szeme sarkából méregette vendégét. Most kellene
végeznem veled!
  Csakhogy a kutatómester ezt nem tudta volna kockázat nélkül végrehajtani, talán alkalma
sem nyílna rá soha. Ha sikerülne is, a Császár nyomozókat és még több sardaukar
különítményt küldene a nyakára, azzal viszont tönkretenné az ő kényes munkájukat.
  – Örömmel hallom, hogy végre előrelépés történt az Amal-tervben. Még IX. Elrood bízott
meg vele titeket… khmm… jó tizenkét éve – jegyezte meg Fenring, miközben a föld alatti
épületegyüttes egyik jellegtelen folyosóján ballagott előre. Skarlátvörös birodalmi zubbonyt
és szűk aranyfényű nadrágot viselt. Fekete haját borotvával nyírták olyan fazonra, hogy
kihangsúlyozza amúgy is nagy fejét. – Igazán türelmesek voltunk.
  Ajidica sokzsebes fehér munkaköpenyben volt. Vegyszerek szaga áradt a ruhájából, a
hajából és hullaszürke bőréből. – Én figyelmeztettelek titeket már a kezdet kezdetén, hogy sok
évbe telhet, mire elkészül a szer. Tizenkét év alig szemhunyásnyi időnek számít olyan termék
kifejlesztése során, amire az Impérium már hosszú évszázadok óta vár – felelte erőltetett
mosollyal, amitől tömpe orra még jobban ellapult.
  – Mindazonáltal örömmel jelenthetem, hogy az axolotl-tartályainkat módosítottuk és
tökéletesítettük, előzetes kísérleteket is folytattunk, és az adatokat kielemeztük. Ezekre
támaszkodva a kivihetetlen megoldásokat elvetettük, úgyhogy a lehetőségek körét
leszűkítettük.
  ? A Császárt nem a „lehetőségek köre” érdekli, kutatómester, hanem az eredmények! –
Fenring hangja dermesztően csengett. – A költségeitek elképesztőek, és még az ixi
hatalomátvételt is mi pénzeltük.
  –  A nyilvántartásunk kifogástalan, Fenring gróf, bárki ellenőrizheti – vágta oda Ajidica.
Tudta jól, Fenring sosem engedne egyetlen ligabankárt sem a kimutatások közelébe;
legelsősorban az Űrliga nem gyaníthatta, mi a kutatás célja. -Minden pénzügyi eszközt méltó
célra fordítottunk. Minden gramm fűszerről el tudunk számolni, pontosan az eredeti
megállapodás szerint.
  –  Az egyezséget… ehemmm… Elrooddal kötöttétek, kis ember, nem Shaddammal. A
Császár bármikor leállíthatja a kísérleteiteket.
  Ajidica, mint minden tleilaxi, hozzá volt szokva, hogy boldog-boldogtalan őket provokálta,
sértegette; azért sem jött ki a sodrából. – Érdekes, Fenring gróf, hogy épp te fenyegetőzöl,
amikor pedig te magad kezdeményezted a kapcsolatfelvételt népem és Elrood között. Nekünk
is vannak feljegyzéseink az anyabolygóinkon.
  Fenring bosszúsan csörtetett előre, mind mélyebbre a pavilon belsejébe. – Ha nem tévedek,
kutatómester – szólt kenetteljes hangon Fenring –,   téged fóbia kerített hatalmába, amióta…
öhömmm… itt élsz a föld alatt. Mintha hirtelen szorongás tört volna rád.
  – Ostobaság – felelte Ajidica, de a homlokán verejték ütközött ki.
  – Hm, a hangod és a fizimiskád arról árulkodik, hogy nem mondasz igazat. Pirulákat is
szedsz… az orvosságos üvegcse ott dudorodik a zubbonyod jobb zsebében.
  Ajidica palástolni igyekezvén dühét, azt dadogta: – Tökéletes egészségnek örvendek.
  –  Khmm, véleményem szerint az egészséged további alakulása mindenképpen annak lesz
a függvénye, jól halad-e a munka a laboratóriumban. Minél előbb megvalósítod az Amal-
tervet, annál hamarabb szívhatod megint csodás Tleilaxotok friss levegőjét. Legutóbb mikor
jártál otthon?
  –  Régen – ismerte el Ajidica. – Fogalmad sem lehet a mi világunkról. Egyetlen powin… –
időben észbe kapott – … egyetlen idegent sem eresztettünk még ki az űrrepülőtérről.
  Fenring dühítőén fölényes mosollyal válaszolt: – Te csak mutasd meg, mit végeztetek,
hogy jelenthessem Shaddamnak.
  Az egyik bejárat előtt Ajidica feltartott kézzel jelezte Fenringnek, ne tovább. A tleilaxi
lehunyta a szemét és tiszteletteljes csókot lehelt az ajtóra. ? kurta rituális gesztus deaktiválta
az életveszélyes biztonsági rendszert, s az ajtópanel sávosan szertefoszlott.
  – Most már nyugodtan beléphetsz – lépett félre Ajidica, s betessékelte Fenringet egy fehér,
síkpláz terembe, amit a kutatómester – a kísérletek előmenetelét igazolandó – szemléltetési
célra rendezett be. A tágas, ovális terem közepén állt egy nagy felbontóképességű
mikroszkóp, egy laboratóriumi palackokkal és üvegcsékkel teli fémállvány és egy vörös
asztal, rajta egy burának látszó tárggyal. Ajidica mohó kíváncsiságot látott felcsillanni
Fenring szokatlanul nagy szemében, miközben a bemutatótér felé lépdelt. – Ne érj hozzá
semmihez, kérlek – figyelmeztette.
  Bonyolult cselszövevények voltak itt készülőben, ez a császári powindah pedig nem fogja
sejteni, sem érteni, csak amikor már túl késő lesz. Ajidica úgy tervezte, hogy amint sikerül
rájönnie a mesterséges fűszer képletére, elszökik a szent axolotl-tartályokkal az Impérium
legtávolabbi csücskébe, valami biztonságos bolygóra. Kilétét titokban tartva, végtelenül
agyafúrtan készítette elő minden lépését, ha kellett, ígéretekkel, megvesztegetésekkel,
készpénzátutalással érve el célját… s mindezt hazai Bene Tleilax-feljebbvalói tudta nélkül.
Egyedül ókumlált ki mindent.
  Arra a meggyőződésre jutott, hogy népe egységét megalkuvó eretnekek bontották meg,
akik olyannyira beletörődtek a fajtájukat sújtó megvetett bűnbak szerepbe, hogy elfeledték a
Nagy Hit lényegét. Úgy jártak, mint az az Arctáncoltató, aki olyan remekül álcázta magát,
hogy elfeledte, ki volt valójában. Ajidica úgy vélte, ha megadóan hagyná, hogy ezek a
tévelygők kezükbe kaparintsák nagyjelentőségű felfedezését, az amalt, csak eljátszanak az
egyetlen lehetőséget, mely révén a tleilaxiak az őket megillető rangra emelkedhetnének.
  Ajidica elszántsága nem ismert határokat. Alig várta, hogy a mesterséges fűszer birtokában
végre beteljesíthesse küldetését, népe javára… akár akarták, akár nem.
  Fenring gróf a bura fölé hajolva dünnyögött. – Igazán érdekes, ühümmm. Ugyebár van
benne valami?
  – Mindenben van valami – vágott vissza Ajidica.
  Magában mosolyogva elképzelte, amint a mesterséges fűszer elárasztja a bolygóközi
piacot, alapjaiban rendítve meg a KHAFT és a Landsraad gazdasági helyzetét. Az olcsó
melanzs, mint apró szivárgás egy gáton, előbb-utóbb mindent elsöprő áradatként fogja
felforgatni az egész Impériumot. Ajidica hitte, ha ügyesen helyezkedik, ő lesz az új gazdasági
és politikai rend kulcsa – de természetesen nem a maga hasznára, hanem hogy Istent
szolgálja.
  Istenünk a mi üdvösségünk.
  Ajidica elmosolyodott, Fenringre villantva éles fogait. – Nyugodt lehetsz, Fenring gróf,
közösek a céljaink.
  Idővel, ha már minden képzeletet felülmúlóan gazdag lesz, határozta el Ajidica, tesztekkel
fogja felmérni, milyen fokú az új rendszer iránti rokonszenv, s hozzálát, hogy megnyerje az
egész Bene Tleilaxot. Noha még túl veszélyes lett volna, hogy beavassa őket a tervébe, azért
volt néhány jelölt a tarsolyában. Megfelelő katonai támogatással – talán akadnak dezertőrök
az itt állomásozó sardaukarok között is – akár főhadiszállást is létesíthet szépséges
fővárosukban, Bandalongban…
  Fenring változatlanul a szemléltető berendezés körül szaglászott. – Hallottad-e azt a
mondást: „Bízzál, de nézd meg, kiben”? A Régi Földről származik. Nem is hinnéd, mennyi
hasonló aranyköpés ragad rám a feleségemtől, aki Bene Gesserit, és mindenfélét gyűjt:
tárgyakat, mütyürkéket, meg ilyen és ehhez hasonló elmésségeket. Én a magam részéről
információt gyűjtök.
  A tleilaxi keskeny képe elfintorodott. – Értem. – Mielőbb véget kell vetnie ennek a kínos
inspekciónak, döntött Ajidica. – Ha volnál szíves ezt megnézni, kérlek – emelt le egy
átlátszatlan pláz üvegcsét az állványról. Levette a fedelét, s az üvegből erős, nyers gyömbérre,
bergamottra és szegfűszegre emlékeztető szag áradt ki. Átnyújtotta Fenringnek, aki a sűrű,
narancs árnyalatú anyagra meredt.
  – Nem egészen melanzs – mondta Ajidica –,   bár a fűszer számos elővegyülete
megtalálható benne. – Öntött a szirupból egy tárgylemezre, amit behelyezett a mikroszkóp
leolvasóegységébe, majd intett Fenringnek, hogy kukkantson bele az okulárba. A gróf
egymásba fűződő, hosszúkás molekulákat látott maga előtt.
  – Szokatlan proteinlánc – jegyezte meg a kutatómester. – Közel járunk az áttöréshez.
  – Mennyire közel?
  – Nekünk, tleilaxiaknak is vannak mondásaink, Fenring gróf: „Minél közelebb jársz a
célhoz, az annál távolibbnak tűnik.” A tudományos kutatás már csak ilyen, minduntalan
elhúzódik. Csak Isten a tudója, mit rejt a jövő. Lehet, hogy az áttörés csupán napok kérdése,
de lehet, hogy még évekbe telik.
  –  Halandzsa – dünnyögte Fenring az orra alatt. Elhallgatott, amint Ajidica megnyomott
egy gombot a bura alján.
  A félgömb alakú plázfedő ködös felszíne kitisztult, s látszott, hogy a tárolóedény alját
homok borítja. A tleilaxi kutató megnyomott még egy gombot, mire finom por kezdett
gomolyogni a konténer belsejében. Ekkor a homokban dagadó mozgás támadt, hullámot
vetett, mintha hal bukkant volna fel a zavaros vízből a felszínre. Kisebb kígyó méretű – fél
méternél valamicskét hosszabb – féregszerű lény termett eléjük, a szájában apró kristályfogak
szikráztak.
  – Homokféreg, fejletlen példány – közölte Ajidica –,   tizenkilenc napja hozták az
Arrakisról. Nem hiszem, hogy ennél sokkal tovább életben maradna.
  A bura tetejéről rejtett szuszpenzor mozgatta doboz ereszkedett le a homokra, mely kinyílt,
s benne az a bizonyos narancsszínű zselatin csillogott. ? 1522.16-os amal – mondta Ajidica. –
A számtalan változat egyike – a legjobb, amit eddig kifejlesztettünk.
  Fenring figyelte, ahogy az apró homokféreg jobbra-balra keresgélt a szájával, látszott,
hogy fogai sűrű tüskék módjára sorakoztak egészen a torkáig. Az állat odasiklott a
narancsszínű masszához, zavartan megtorpant, és nem nyúlt hozzá. Végül elfordult tőle és
lebukott a homok alá.
  –  Milyen kapcsolat van a homokférgek és a fűszer között? – tette föl a kérdést Fenring.
  – Ha tudnánk, a rejtély kulcsa is megvolna. Ha valódi fűszert tennék a féreg elé, mohón
felhabzsolná. De legalább megközelítette a mintát, még ha rá is jött a különbségre. Az
étvágyát felkeltettük, de ki nem elégítettük.
  – Aminthogy a kis bemutatód sem elégített ki engem. Azonkívül tudomásomra jutott, hogy
változatlanul folynak az ellenállási mozgalmak, zavargások. Shaddamot erősen nyugtalanítja,
nem szeretné, ha elsőrendű fontosságú terve meghiúsulna.
  – Néhány felkelőről van szó, Fenring gróf – kellő támogatás nélküli, korlátozott
erőforrásokkal rendelkező csoportocskákról. Nincs miért aggódnod – dörzsölgette a kezét
Ajidica.
  –  Öhömmm, én úgy értesültem, hogy tönkretették a kommunikációs rendszereteket és
megrongáltak számos ipari létesítményt.
  – A Vernius-ház egy évtizeddel ezelőtti haláltusájának a lecsengése, nem más. A lázadók a
kutatópavilon közelébe sem férkőzhetnek.
  – Nos, kutatómester, a biztonságotok felől immár megnyugodhatsz. A Császár hozzájárult,
hogy további két sardaukar légiót telepítsen ide békefenntartók gyanánt. A vezetőjük Cando
Garon bashar, az egyik legkiválóbb tisztünk.
  Riadalom és meghökkenés kerítette hatalmába a kurta növésű tleilaxit. Kínjában
elvörösödött. – Ez szükségtelen, uram! A meglévő fél légió is több a kelleténél.
  – A Császár másként gondolja. Ezekkel a csapatokkal is kifejezésre kívánja juttatni, mily
nagy jelentősége van számára a kísérleteiteknek. Shaddam bármit
  megtesz, hogy megoltalmazza az amal-programot, de a türelme véges. – A gróf szeme
összeszűkült. – És örülj, hogy ilyen örvendetes híreket kaptál.
  – Miért? Nem értem.
  –  Mert hozhattam volna kivégzési parancsot is. Neked.
  
   Nem szükségszerű, hogy egy felkelés irányító központja helyhez kötött legyen, az emberek a
legváltozatosabb helyszíneken találkozhatnak.
   CAMMAR PILRU, SZÁMŰZÖTT IXI NAGYKÖVET ÉRTEKEZÉS A JOGTIPRÓ KORMÁNYOK BUKÁSÁRÓL
 
  A tleilaxi betolakodók olyan szigorú kijárási tilalmat léptettek életbe, hogy sötétedés után
csak az éjjeli műszakra beosztottak mozoghattak az utcákon. C'tair Pilru azonban fittyet hányt
a korlátozásokra, s szorgalmasan eljárt a lázadók titkos összejöveteleire.
  A szabadságharcosok rendszertelenül és körültekintő éberséggel megtartott gyűlésein C'tair
végre előbújhatott maszkjai, álruhái mögül, s ugyanaz az ember lehetett, aki volt annak előtte,
s akit megőrzött magában mélyen, legbelül.
  A fekete hajú fiatalember a találkahely felé igyekezett. Tisztában volt vele, hogy ha
elkapnák, helyben fölkoncolnák. Nesztelenül surrant háztömbtől háztömbig a barlangfenékre
hullott olajfekete árnyak oltalma alatt. A tleilaxiak helyreállították ugyan az üreg
mennyezetére vetített égboltot, de a csillagboltozatot olyanná alakították, hogy honi világuk
konstellációit tükrözze. Itt, az Ixen még az égbolt sem állt jól.
  A fény és pompa tovatűnt, a hajdan ragyogó metropolis förtelmes börtönné változott a
bolygó felszíne alatt. Egy napon véget vetünk a szenvedésnek.
  Az elnyomás több mint egy évtizede alatt a feketézők és a forradalmárok kiépítették titkos
hálózatukat. Az ellenállók elszórt csoportjai megszervezték egymás között az élelmiszer–,   a
műszakicikk–,   a fegyver– és az információcserét. C'tair azonban minden gyűlésen roppant
feszült volt. Ha rajtuk ütnének, amikor mindnyájan együtt vannak, a lézerfegyverek pillanatok
alatt véget vetnének a kibontakozó ellenállásnak.
  C'tair, ha tehette, jobb szeretett egymaga dolgozni – ahogy mindig is tette. Nem bízott
senkiben, nem avatott be senkit rejtett élete részleteibe, még más felkelőket sem. Kapcsolatot
létesített néhány odavetődő külvilágival a belépőkikötő-szurdokban. – Innen, a meredek
sziklafalon rögzített indítóállásokról a felszínre nyíló kürtőkön át hordták a gondosan őrzött
űrhajók a tleilaxiak termékeit fel, a körpályán várakozó csillagbárkákra.
  Az Impérium számára létfontosságúak voltak az ixi technológia termékei, melyek gyártása
jelenleg a tleilaxiak ellenőrzése alatt folyt. A megszállók busás hasznot akartak húzni az
üzletből, hogy finanszírozhassák saját célkitűzéseiket, de nem kockáztathatták meg, hogy
illetéktelenek belelássanak a kártyáikba. Bár nem szigetelhették el az Ixet végképp az
Impérium tói, de a lehető legkevesebb kívülálló szolgálatait vették igénybe.
  C'tairnek néha – vérfagyasztóan kockázatos körülmények között – sikerült vesztegetéssel
rábírnia egy-egy szállítómunkást, hogy megfújjon valami rakományt, vagy elemeljen egy-két
fontos alkatrészt számára. A többi feketézőnek is megvoltak a maguk kapcsolatai, de a
részletekbe nem avatták be egymást. Biztonságosabb volt így.
  C'tair tovább lopakodott a bolygómélyi éj leple alatt, átosont egy elhagyatott gyártelepen,
majd befordult egy még sötétebb utcába, s meggyorsította lépteit. A gyűlés mindjárt kezdődik.
Talán ma éjjel…
  A kilátástalannak tűnő helyzet ellenére C'tair – lázadó társaihoz hasonlóan -egyre azon
törte a fejét, milyen változatos módokon szállhatna szembe a tleilaxi kényurakkal. Elnyomóik
afölötti dühükben, hogy képtelenek voltak kézre keríteni a szabotőröket, a szerencsétlen
szuboidokon „statuáltak példát”. Miután megkínozták és megcsonkították az adott bűnbakot,
a nyomorultat lehajították a Grand Palais teraszáról az irdatlan mélységbe, a barlangfenékre,
ahol egykor a nagyszerű csillagbárkák épültek. Mindeközben az áldozat szenvedő arcát, vérző
sebeit kivetítették a holoégboltra, sikolyait és üvöltéseit pedig hangszórók harsogták.
  Csakhogy a tleilaxiak igen kevéssé ismerték az ixiek lelkivilágát. Brutalitásukkal csupán
azt érték el, hogy még inkább fokozódott az elégedetlenség, s szaporodtak az erőszakos
cselekmények, megmozdulások. Az évek során – állapította meg C'tair – a tleilaxiakat erősen
megviselte, hogy minden erőfeszítésük ellenére sem tudták letörni az ellenállást, hiába
szivárogtatták be alakutánzó Arctáncoltatóikat, hiába jarőröztettek felderítő cirkálóikat. Az
ixiek folytatták szabadságharcukat.
  Néhány ellenálló, aki cenzúrázatlan hírekhez jutott a külvilágból, beszámolt az
Impériumban folyó eseményekről. C'tair tőlük értesült arról, hogy apja, a száműzött ixi
nagykövet, szenvedélyes beszédeket intézett a Landsraadhoz, de könyörgése hatástalan
maradt. Megtudta, hogy Dominic Vernius gróf, akit megbuktatása után renegáttá
nyilvánítottak, nyomtalanul eltűnt, örököse, Rhombur herceg pedig a Caladanon élt
száműzetésben, haderő és a Landsraad támogatása nélkül.
  A partizánok nem számíthattak külső segítségre. A győzelmet magunknak kell
kiharcolnunk. Nekünk, ixieknek.
  C'tair befordult még egy sarkon, s szűk sikátorba ért, ahol megállt egy bizonyos
aknarácson. Vizslató szemmel jobbra-balra tekintgetett, mindig ugrásra készen, hátha
felbukkan valaki. Óvatos, gyors mozdulatai teljes mértékben különböztek attól a
meghunyászkodó, beletörődő magatartástól, amit mások előtt tanúsított.
  Kimondta a jeligét, mire a rács leereszkedett az utca szintje alá. C'tair sietve megindult a
sötét folyosón. Szürke munkásruha volt rajta, amit a nappali műszak alatt is viselt. Az évek
során kiválóan megtanulta utánozni az egykedvű, közönyös szuboidokat: görnyedten járt,
tekintetét fásultra, arcát kifejezéstelenre igazítva. Begyűjtött tizenöt személyi kártyát, de a
tömegben, a munkások közt elvegyülve könnyedén láthatatlanná tudott válni.
  A felkelők is kifejlesztették a maguk biztonsági rendszerét. Nemcsak álcázott őröket
állítottak a gyártelepen kívülre, az infravörös parázsgömbök alá, hanem transzemek és
szonikus detektorok alkotta védősáncot is vontak maguk köré. Ám egyik sem segített igazán,
ezektől könnyedén felfedezhették volna a rejtekhelyüket.
  Ezen a szinten látható őrök álltak a posztjukon. Amikor C'tair elmormogta a megfelelő
jeligét, beeresztették. Túl könnyedén. De alkalmazkodnia kellett ezekhez az emberekhez, el
kellett fogadnia a tökéletlen védelmi eszközeiket, hókuszpókuszaikat, ha be akarta szerezni az
áhított alkatrészeket. Ettől függetlenül nyugtalanította ez a lazaság.
  C'tair felmérte a gyűlés helyszínét – azt legalább gondosan választották meg. Ebben a
lezárt gyáregységben valaha olyan harcászati oktatóbábuk összeszerelése folyt, melyek
taktikát és fegyverforgatást gyakorló harcosok számára készültek. A tleilaxi kényurak
azonban kijelentették, az efféle „öntudattal rendelkező” gépek sértik a Butleri Dzsihad
rendelkezéseit. Igaz, hogy tízezer évvel azelőtt az összes gondolkodó gépet
megsemmisítették, a szigorú tiltó rendelkezések még mindig hatályban voltak, s a téma még
mindig heves érzelmeket váltott ki. Az ilyen és ehhez hasonló gyárrészlegeket az Ix
elfoglalása után bezárták, a gyártósorokat az enyészetre hagyták. Ezt-azt, amire másutt
szükség volt, kiszereltek belőlük, ami maradt, idővel ócskavassá lett.
  A tleilaxiak figyelmét egészen más kötötte le. Titkos tevékenységet folytattak, valami
nagyszabású vállalkozást, amiben csak a saját embereik vettek részt. Senki, még C'tair
partizáncsapatának tagjai sem tudták kideríteni, kényuraik mit forgattak a fejükben.
  Az üresen kongó gyárépületben villogó szemű ellenállók sutyorogtak egymás között. Nem
volt se napirend, se vezető, se beszéd. C'tair orrát megcsapta az ideges verejtékszag, s
zaklatottságot hallott ki társai fojtott hangjából. Hiába tettek biztonsági óvintézkedéseket,
hiába terveztek meg számtalan menekülő útvonalat, veszélyes volt ilyen sokuknak egy helyütt
tartózkodniuk. C'tair fél szemét folyton a legközelebbi kijáraton tartotta.
  Tulajdonképpen üzletelni jött ide. A zubbonya alatti rejtett tarisznyában magával hozta
összegyűjtögetett legértékesebb árucikkeit. A többi guberálótól tudta beszerezni az éppen
szükséges alkatrészeket eredeti, ám sűrűn meghibásodó találmányához, a rogónak becézett
adó-vevő készülékhez. ? prototípus révén tudott kommunikálni a hajlított téren át
ikertestvérével, D'murral, aki a Liga navigátora lett. C'tairnek csak ritkán sikerült kapcsolatot
teremtenie vele – talán mert bátyja a mutációk következtében túlságosan eltávolodott már
emberi valójától… vagy mert maga az adó-vevő makrancoskodott.
  C'tair egy poros fémasztalra kirakta a magával hozott fegyveralkatrészeket, tápegységeket,
távközlő berendezéseket és szkennereket, olyasmiket, amikért – ha a tleilaxiak nála találják –
menten kivégezték volna. De mindig volt nála fegyver, és használta is a gnóm törpék ellen.
  C'tair a felkelők arcát fürkészte, szándékosan összemaszatolt, slampos álruháikat, mígnem
észrevett egy nagy szemű, kiugró járomcsontú, keskeny állú nőt. A hajából tépett, bozontos
kóccsutakot fésült, hogy véletlenül se látsszék szemrevaló teremtésnek. C'tair ismerte, Miral
Alechemnek hívták – ha ugyan ez volt az igazi neve.
  Vonásai erősen emlékeztettek Kailea Verniuséra, Vernius gróf csinos lányáéra. C'tair és a
bátyja egyaránt szerelmesek voltak belé, udvaroltak neki… hajdan, amikor konszolidált
világukat örök érvényűnek hitték. Kailea most szám-űzöttként élt a Caladanon, D'murrból
pedig liganavigátor lett. Az ikrek anyja, aki ligabankár volt, az Ix lerohanásakor vesztette
életét. C'tair pedig úgy élt, akár egy csatornapatkány, odúkban, alagutakban rejtőzködve…
  – Megtaláltam a kristályegységet, amit kértél – mondta Miralnak.
  A nő előhúzott egy bebugyolált csomagot a derekára kötött zsákból. – Hoztam neked
modulrudakat, remélem, pontosan vannak kalibrálva… Nem állt módomban ellenőrizni.
  C'tair átvette az árut, anélkül, hogy megvizsgálta volna, azt kapta-e, amit keresett. – Majd
én elintézem. – Aztán szó nélkül átnyújtotta Miralnak a kristályegységet, meg sem kérdezte,
mire kell neki. Minden jelenlévő azon fáradozott, hogy valamiképpen csapást mérjen a
tleilaxiakra. Semmi más nem számított. Miközben feszült, futó pillantást vetettek egymásra,
C'tair eltöprengett, vajon átfutott-e Miral fején is, hogy más körülmények között talán még